Tizen​három​ezer-harminc​négy nappal később: Két gyalogút Sikokun át

A fordító és ½ szerző rövid előszava

1983 májusában és júniusában Alan Booth, egy ekkor harminchat éves, Tokióban élő, javarészt ismeretlen angol író, keresztülgyalogolt Japán négy nagy szigete közül a legkisebben, Sikokun. Booth eddigre túl volt egy lényegesen hosszabb úton is: 1977 nyarán és őszén végiggyalogolt Japán legészakibb és legdélibb pontja közt, erről a hosszú útról szól 1985-ben megjelent The Roads to Sata című könyve, mely ismertté tette. Sikokui útjáról szóló írása ugyanebben az évben jelent meg, a könyvtől függetlenül, a Japan Airlines fedélzeti magazinjában, a Winds-ben. Ez a rövidebb írás bizonyára örökké feledésbe vész, ha az 1993-ban, negyvenhat évesen meghalt Booth egykori legjobb barátja és szerkesztője, Timothy Harris, nem áll neki évtizedekkel később antológiát szerkeszteni Booth filmkritikáiból, népdalokról és fesztiválokról írt cikkeiből, valamint rövidebb útibeszámolóiból, mely végül 2018 nyarán jelent meg, This Great Stage of Fools címen.

Én 2015-ben hallottam először Alan Booth-ról és a The Roads to Satáról, és 2017 augusztusában ismertem meg Timothy Harrist, miután én is végiggyalogoltam Japánon. Amikor egy évvel később megjelent az antológia, és elolvastam Booth sikokui útibeszámolóját, úgy döntöttem, a nyomába eredek, és megnézem, mi lett harminchat évvel később abból a vidékből, ahol járt. 2019 januárjában és februárjában gyalogoltam át a szigeten, erről az útról szól The Wilds of Shikoku című, angol nyelven írt képeskönyvem, melyet Booth könyveihez hasonlóan részben szintén Timothy Harris szerkesztett.

Évekkel később, 2024 nyarán – miután még egyszer végiggyalogoltam Japánon –, nekiálltam lefordítani mindkét írást magyarra. Miközben a szövegen dolgoztam, arra jutottam, hogy magyarul ez igazából egy könyv, nem kettő. 2025 tavaszán és nyarán végre lett időm be is fejezni, ebből a munkából lett a Tizenháromezer-harmincnégy nappal később.

Jó szórakozást hozzá.

Orosz Péter
Tartu, Észtország
2025 júliusában

Előjáték (Booth)

Május közepén indultam el, amikor az utakat virágzó kaméliafák szegélyezték, a patakok lármásan csobogtak a tavaszi esők után, és a rizsültetők szorgosan palántáztak a földeken. De az út, melyen végig terveztem menni, annyira félreeső vidékről indult, hogy kénytelen voltam fél napot gyalogolni, mire elértem az elejét. Sikoku legkeletibb pontjára, a Gyékényföld-fokra, sem busz, sem vonat nem jár, így mire kora estére megérkeztem, lábaim már fél nappal előttem jártak.

A gyékényföld-foki vendégház fürdőjében fekete hangyák hadoszlopa menetelt méltóságteljesen a törött csempén, vízhólyagjaimból savó szivárgott a kádba. Irigyeltem a hangyáktól a fürdő hűvös, sima falát, még ha repedezett is volt. Szívesen megittam volna egy sört, mielőtt bemászom a kádba, de a vörösképű öregasszony, aki a vendégházat üzemeltette, pár perccel érkezésem után ingemmel és büdös gyapjúzoknimmal ellibbent a mosókonyha irányába, a menye pedig, aki hínárgyűjtésből élt, és olyan vastag ujjai voltak, mint egy disznó csülkei, ellentmondást nem tűrő tekintettel terelt a fürdőszoba felé.

Az ablak túloldalán civakodó házaspárok tömködték átlátszó nejlonzsákokba a hidzsikit, ezt a szálas, fekete hínárt, amit ilyenkor májusban és júniusban gyűjtenek minden nap a tengerben. Júniusban van az is, hogy a tengeri teknősök kijönnek tojást rakni a gát másik oldalán, majd legyek kelnek ki a hínár maradékán, meg a döglött egerekből is, amik ellepik a világítótorony felé vezető ösvényt.

– Tépje szét kézzel – javasolta az öregasszony, ahogy vacsorára egy polipot lökött a tálcámra. Az ebédlő kongott az ürességtől, én voltam az egyetlen vendég. Az átellenes sarokban az öregasszony két kamaszlány unokája húzogatta egy öthetes kismacska farkát.

– Mire a rózsaszínű papír megjött – mondta a nagyanyjuk –, már három éve házasok voltunk, és volt két kisfiunk. Ebben a faluban születtem, ő a szomszédban. Tizenkilenc éves volt. Én húsz; a rózsaszínű papír Kínáig vitte, ahol megölték. Legalábbis azt mondták később, hogy Kínában ölték meg. De senki sem volt biztos benne, még az a férfi sem a városházáról, aki felvitt magával egész Tokióig, hogy imádkozzak érte, a háborúban elesettek szentélyénél¹. Azóta sem jártam Tokióban…

– Az a rózsaszínű papír – mondta az öregasszony – akkora sem volt, mint a tálka, amiről a savanyúságát eszi. Annyira kicsi volt, de különleges borítékban küldték, szóval már akkor tudtuk, mi van benne, amikor még ki sem nyitottuk. Annyira kicsi, és alig pár sort írtak rá. Annyira kis semmiség, csak egy rózsaszínű papírfecni…

A falióra fél nyolcat ütött, a kismacska a földhöz préselte a hasát és elnyávogta magát.

– Nagyon ügyesen bánik az evőpálcikával – mondta az öregasszony, ahogy elvette a polip maradékát, majd egy tál vajban pirított kagylót tolt elém.

– Nem lehetett ellenkezni. Aki nem ment, azt agyonlőtték. Amikor Tokióba értünk, nem tudtam, mit tegyek. A férfi a városházáról azt mondta, hogy a háborúban elesettek szentélyéhez helyes ilyenkor menni. De én a császári palotához akartam. Tudtam, hogy sosem engednének be, de minden nap sokan elmentek a palota bejáratához, hogy letérdeljenek az előcsarnokában, és ugyanezt akartam tenni én is.²

Befejeztem a kagylót, de a vörösképű öregasszony semmi jelét nem adta, hogy le akarná takarítani az asztalt. Ehelyett meglepetésemre leterített egy matracot, elfeküdt rajta, magára tekert egy könnyű nyári plédet, és elküldte a két kamasz unokáját sörért és földimogyoróért. Én az asztalnál maradtam, ő a matracon hevert, a szúnyogriasztó tekercs füstje pedig belengte a szobát és tovább gyötörte a kismacskát.

– Lehet, hogy ő maga is gyilkolt – mondta –, de ha igen, csak parancsot teljesített. És azoknak a kínai férfiaknak a feleségei és az anyjai megnyugodhatnak, ha tudják, hogy negyven év elteltével is őt gyászolom. Eleinte még eltűnődtem, hogy mennyi idő múlva fogom elfelejteni. Három év, gondoltam, maximum öt. Fiatal voltam még, élettapasztalat nélkül. És nézze, itt ülök, és úgy beszélek róla, mintha a múlt héten halt volna meg. Akik elveszítették a fiaikat és a férjeiket a Falkland-szigeteki háborúban³, tudni fogják, miről beszélek. Ugyanúgy gondolni fognak rájuk negyven év elteltével, mint én…

Még csak a pohár felénél tartott, amikor egy férfi léptei hallatszottak a konyha irányából, és ahogy meghallotta a tolóajtó hangját, az öregasszony szeme elkerekedett, és a sörösüveget és a poharat villámgyorsan a pléd alá rejtette.

Bejött a fia, kezében bambuszszipkába tűzött cigarettával, anyjára pillantott, meg a sörösüveg-alakú merevedésre a pléd közepén.

– Lerohad a májad – mondta, majd eltűnt a kertben.

Befejezte a sörét és becsukta a szemét. Az unokái mostanra már dobálták a kismacskát és estében próbálták egy gyümölcsöskosárral elkapni, miközben a macska félvak anyja a tévé tetejéről meresztette rájuk a szemét. A vörösképű öregasszony a matracán hevert és oldalra ingatta a fejét, mintha részeg lenne, vagy csak álmodna. És a falról, egy hosszú, poros tekercsről, a hét szerencseisten mosolygott le ránk, selymekben, brokátokban, Kína minden pompájában.

– Negyven éven át vártam – motyogta az öregasszony –, hogy elmondhassam a rózsaszínű papír történetét egy külföldinek.

Előjáték (Orosz)

– Dolgozd bele a festéket az anyag szálaiba – mondta Hanga. – Minden hajlatába és minden sarkába, legalább hatszor. – Egy földbe ásott kame-agyagedény kerek pereme mellett guggoltam, kezeim eltűntek az indigófesték langyos, lila sűrűjében, az alkonyodó délutáni fény arany négyzetráccsá tört a betonpadlón. Hanga tizenegy évvel korábban költözött Magyarországról Sikokura, Japán négy nagy szigete közül a legkisebbikre, és mostanra itt talált otthonra, a Josino-folyó keskeny, háromszögletű árterében, ahol évszázadok óta festenek indigóval.

Szamurájruhák és háromszáz dolláros farmernadrágok és a sötétkék noren-függönyök, amik a kocsmák ajtajában lógnak, ez a japán indigó. Kiszámíthatatlan festék, viharos és szeszélyes, először a szintetikus brit indigó tett be neki, aztán az elfeledés, de aki képes kiismerni hangulatát és változásait, az a kék minden árnyalatát megfestheti vele, a szélfútta nyári égbolttól a havas hegycsúcsok tengerszemein át a szív éjfekete ragyogásáig.

A sötéten csöpögő, smaragdzöld anyaggal a kezemben átsétáltam egy betonvályúhoz, belemártottam az anyagot a jéghideg vízbe, és néztem, ahogy a festék örvénylik körülötte. Az indigó az emberi bőrt is kiválóan megfesti, a körmökhöz pedig még annál is szívósabban tapad, hideg víztől ráncos kezeim mostanra sötéten kékelltek. Éreztem, ahogy elgémberednek az inak, ahogy besűrűsödik az ízületi folyadék. A nap a látóhatár felé ereszkedett, az anyag minden merítéssel egyre sötétebb lett.

– Két éve ismertem meg, amikor végiggyalogolt Japánon – mondta Hanga a tanárának. – Öt hét gyaloglás után érkezett meg hozzánk, miután átkelt Sikoku hegyein. – Utam végeztével tudtam meg, hogy Alan Booth angol író is átkelt ugyanezeken a hegyeken, és most, harminchat évvel az ő gyalogútja után, visszajöttem, hogy a nyomába eredjek.

A nap elérte a látóhatárt és rózsaszínű-sárga fénnyel öntötte el a Josino árterét. Hanga tanára rám nézett, indigókék ingében és rakott szoknyájában csinos volt és kortalan.

– Meg fog halni – mondta.

Elmosolyodtam, és meghajoltam felé.

Első nap (Booth)

Gyalogutam első napján vad kaméliáktól ragyogtak a völgyek a sziget belsejében, a rizsföldek tükörként csillogtak, a májusi palánták átlátszó ágyásaikban ágaskodtak⁴. A mezsgyék és a bozótos is gyíkoktól zsezsgett, az erdőbe kanyargó ösvényeket előző évekről itt maradt levelek ropogós szőnyege borította és pelyhes bambuszrügyek szegélyezték, amelyek pont olyan zöldek voltak, mint a frissen kiültetett rizs. Makulátlan volt a völgyek, a szőnyegzett ösvények, a ropogó arany levelek tökéletessége. Barna kígyó henyélt egy sekély árokban; egy nő görnyedve kaszabolta sarlójával a gazt. A japánok mostanra kitalálták, hogyan építsenek digitális órákat a villanyborotvákba és videós menüket a mikrohullámú sütőkbe; miközben itt, kocsival húsz percre Anantól, senki kezében nem volt középkorinál újabb szerszám.

Késő délután, nem messze a Juki nevű kisváros kikötőjétől, egy Honda robogón ülő öregember megállt, és felajánlotta, hogy elvisz. Hetvennyolc kiló vagyok, a hátizsákom még tizenöt, ha élek ezzel a kedves ajánlattal, az öreg robogója másfél perccel később a roncstelepen végzi. Inkább begyalogoltam még három kilométert Jukiba, ahol találtam egy százéves rjókant, hagyományos japán fogadót, melynek emeleti ablakából három kissrácot néztem az utcán, ahogy versenyt hugyoznak egy söröskorsóba.

Jukiról van egy dal, amit a tizenkilencedik század utolsó évtizedében írt egy tokiói vendég, aki gyakran látogatott ide. A dalszöveg rá volt nyomtatva a fogadó evőpálcikáinak papírjára⁵, és a nő, aki kihozta a vacsorámat, egy tányér nyers tintahalat és egy sült tengeri keszeget, eldúdolt belőle annyit, amennyit tudott:

Ti sötét hullámok, éji hullámok,
És, ó, a csónakok Juki öblén,
A vizet hasítják Juki öblén,
Nézd, ahogy indulnak, énekelj;
Szeretett Jukim öblén
Éjidőn kikötve pihennek.

A kisváros utcái este nyolcra elnéptelenedtek, végigcsattogtam rajtuk a fogadóban kapott fapapucsomban⁶, a tenger fölött ragyogó csillagokat és a fényes félholdat bámulva. A kikötői jéggyárnál az este befutott halászcsónakokból rakodták ki a tintahallal teli műanyag ládákat, nem messze a fogadómtól pedig szürke kimonóba öltözött fiatalember táncolt ünnepélyesen házának üres, tatamipadlós szobájában, felvételről szóló samiszenzenére.

– Semmi nincs itt, ami egy turistát érdekelhetne – figyelmeztetett a nő a vacsoraasztalnál. De a csillagok Juki fölött kereken ragyogtak, és amikor visszajöttem esti sétámból, a korsóba hugyozó kissrácok közül ketten felhoztak a szobámba valamit, ami illatra és ízre valódi sörnek tűnt, majd ott maradtak, és táncot jártak az asztalom körül.

A Heiszei-kor utolsó tele (Orosz)

Sikoku legkeletibb pontja, a Gyékényföld-fok, hosszan benyúlt a tengerbe, domboldalán a bozótot bicikliversenyzők áramvonalas időfutam-sisakjaira metszette a szél. A vállaim már nem emlékeztek a hátizsákomra. Elindultunk Gyulával a világítótoronytól a Kii-szoros irányából süvítő szélben, ami szürke hullám-mintázatokká fodrozta a tengerszoros vizét és átfagyasztotta kezeinket ebben a szubtrópusi télben. Az aszfalton csoszogva tettük meg első lépteinket a szigeten át, Alan Booth rég elfakult lábnyomait keresve. A felhők felett púderkék volt az ég. Lelkeink még késlekedtek, valahol a honsúi szárazföld fölött járhattak, lemaradt űrhajókként közeledtek a sikokui tengerpart sűrű párája felé. Arról beszélgettünk, hogy mik a vízszűrés gyakorlati problémái az afgán Pamírban, ahol Gyula nemrég járt. Egyetlen birka jóllakat egy egész hegyi falut, mondta. Elhagytuk az utolsó házakat és ráfordultunk a régi parti útra.

Gyula előző éjszaka jelent meg Hanga házánál. Alig ismertem. Jokohamában élt, és annyira hasonlított rám, hogy a saját anyám összekevert vele, amikor küldtem neki róla egy képet. Egyszer találkoztam csak vele az életemben, Budapesten, ahol egy tányér tagliatelle fölött nyaralós fotókat nézegettünk a Pamírból. Elnéztem most, ahogy szürke ruhájában titokzatosan mosolyog és huncut megjegyzéseket tesz, és azon gondolkoztam, hogy testünk és lelkünk leendő közelségétől vajon kiváló barátok leszünk, vagy inkább egymás idegeire megyünk majd.

A meredek lejtőt földcsuszamlásnyi szemétdombok borították. Az út a végét járta: sziklaomlások törmeléke borította, a rozsdás szalagkorlátok össze-vissza görbültek, a közlekedési tükrök homályosan hunyorogtak. Kidőlt fák törzsein másztunk át a szélben. A szemetet furgonokból boríthatták le a domboldalra, tévékészülékek, hűtőszekrények és sütők hevertek a fák göcsörtös törzsei közt. A rengeteg videómagnóból nem volt nehéz kitalálni, hogy mikor hordták ide. Az országban, ahol a szelektív szemétgyűjtés idegbajba hajló össznépi hóbort, ahol szinte vallásos révületben válogatja szét mindenki a nejlonzacskók rétegeit, amelyekbe a legkisebb bevásárlást is csomagolják, egy órán át a szemét tengerében gyalogoltunk.

Megállás nélkül fújt a szél. Az egyik kanyarban apró furgon rozsdásodott bele a drapp földbe, mellette az utolsó adag szemét, amit kihoztak vele. Ahogy haladt előre a délután, halászcsónakok siettek Kaméliafalvából a tengerre, motorjaik dübögését felerősítette az öböl összeszűkülő tölcsére. Az aszfaltút omladozó peremén gyalogoltunk, majd visszakanyarodtunk a tükörsima főútra, mely a Gyékényföld-fok zsákutcájából futott a sziget belsejébe.

Az öböl fölött egy domb tetején fürdőház állt, a vidéki megállók egyike, melyektől annyira jóleső érzés Japánban gyalogolni. Az elhagyatott parti útról a hévíz meleg, napsütötte templomába léptünk, ahol csokoládéval és narancsokkal megpakolt hátizsákjainkat az öltözőszekrények mellé dobtuk. Ráncos öregemberek jöttek-mentek a forró gőzben. Elmerültünk a kinti medencében, a tengerről érkező hideg szél a füleinkben fütyült-búgott. Egy idő után kimásztam és beálltam egy fejetlen zuhany alá, a széllökések a hévizet forró tűszúrásokká porították. Az acélkék, fehéren tajtékzó tengeren túl füst szállt Anan gyárainak kéményeiből a szürke ég felé.

A fürdőház étterme már bezárt, mire kikászálódtunk a kádból, így a narancsainkat ettük meg, és Ószaka Naomit néztük a tévében, ahogy elődöntőt játszik Karolína Plíškovával az ausztrál Openen. Ószaka Naomi egyébként oszakai, de nem ugyanazokkal a kínai írásjegyekkel írja a nevét.⁷ Férfiak hédereltek a tévé előtt a tatamin. Ószaka már csak egy vagy két játékra volt a döntő játszmában a győzelemtől, amikor a közvetítés hirtelen átkapcsolt a híradóra és ott is maradt.

Visszagyalogoltunk a szélbe. Az alkonyatban kányák vitorláztak a tar szántók és egy hatalmas kámforfa fölött. A kézműves jégkockákról beszélgettünk, amiket a japán bárokban adnak. Gyula azt mondta, hogy egyetlen ilyen jégkockával három viszkit is meg lehet inni, mielőtt elolvadna. Amióta elindultunk, a fürdőházon kívül nem láttunk élő embert. Félig elsüllyedt halászcsónakok és sötét tanyák mellett sétáltunk el, átgázoltunk a kólaautomaták vetette sekély fénytócsákon.

A Heiszei-kor utolsó tele volt ez, néhány héttel azelőtt, hogy Akihito császár, ez a szürke flanelöltönyös, szelíd öregember, átadta volna a trónját fiának. Nyugat felé, a Kamélia-patak fölött, az ég hideg narancssárgákba és lilákba olvadt. Kaméliafalván forró kukoricaleves-konzerveket vettünk egy automatából, és a hivatalnokokat néztük, ahogy kiszállingóznak irodáikból és elautóznak nyugat felé. Egyszerű, szögletes betonházakat elhagyva indultunk utunk számtalan hágója közül az első felé. Koreai nyaralásokról beszélgettünk, meg egy lányról, akit Gyula egy peronon hagyott Északon. A hágó tetején megálltunk és a csillagképeket néztük, ahogy a Csendes-óceánon a halászhajók fényeiben folytatódnak.

Valamivel később bebújtunk a hálózsákjainkba egy szentélyben, mellettünk teli láda sörök az isteneknek és az ő gondnokaiknak. Kelet felől feljött a fogyó hold és ezüstös-rózsaszínű fénybe vonta a felhőket. Két évvel azután, hogy keresztülgyalogoltam Japánt, Kagosimától Nemuróig, ismét itt feküdtem a sötétben egy végiggyalogolt nap után, és az isteneket kértem, magyarul suttogva, hogy fogadjanak el, nyelvem hangjai mint japán szótagok hasonmásai. A nyirkos levegő bőrömhöz tapadt, a hóra gondoltam és a magashegyi hágókra, melyek előttünk vártak, felidéztem a késő tavasz pompájában is vigasztalan hegyi falvakat, amiken annak idején átgyalogoltam, és próbáltam elképzelni őket most, behavazva, ahogy délutáni zene szól fagyos utcáikon. Dideregve forgolódtam hálózsákomban, ami az afgán Pamírba is elég meleg lett volna, álmaimban felkavart szívem sötétjében bolyongtam.

Második nap (Booth)

Utam második reggelén is meleg volt, a kihalt parton az üdülők még téliesítve várták a nyarat. A párás utat szegélyező partmenti földecskéket fekete fóliával takarták le, a Juki címerét adó kaméliavirágok itt is színesen tündököltek a sövényekben – pirosan, lilán, mályvaszínűn.

Délelőtt tízre magam mögött hagytam a tengert, és a dombok közé kanyargó földúton gyalogoltam fölfelé, amit a Japán Szárazföldi Véderő katonái építettek (ez a kedélyes név arra a hadseregre utal, melynek létezését a japán alkotmány kifejezetten megtiltja). Mellettem patak csobogott a fóliával takart földecskék irányába, a favágók tüzeiben öreg bambusztörzsek pattogtak, géppuska-ropogásukat felerősítették a kietlen domboldalak.

Így néztek ki a napjaim: reggelenként kilátástalan, kanyargós kapatás egy láthatatlan hegyi hágó felé, majd délutánonként fárasztó ereszkedés egy völgybe, ahol talán lesz majd egy italbolt, egy falu, egy fogadó, egy vendégház, vagy épp semmi se. Úgy döntöttem, hogy két hétre magam mögött hagyom a tengert, fölfelé sajgó vádlijaim és térdeim, lefelé kékre-zöldre vert sarkaim hányták szememre minden egyes nap ezt a döntést. A kihalt, néma tájban Jukitól légvonalban még három kilométerre – véderőileg masírozva inkább hét-nyolcra – is hallottam a betonkeverők dübögését. Negyed órával azután, hogy elhagytam egy csapat szalmakalapos útépítőt, akik egy tavaszi sziklaomlástól tisztították meg az utat, még mindig hallatszott, ahogy egymásnak mormognak.

A néhány falu lakosságát, amelyeken átgyalogoltam, láthatóan kizárólag hatvannál idősebb férfiak és nők, valamint ötévesnél fiatalabb gyermekek adták – a vidékről a városokba tartó népvándorlás kézzelfogható jele volt ez, ami azóta, hogy a tévéből az szól, hogy a városi élet értékein túl semmi nem számít, meghatározza a japán társadalmat. Az egyik faluban egy öregember, kezében műanyag vödör hagymával, hátán alvó unokájával, hat gyermekrajzot szemlélt egy útszéli vitrinben. A képek egy szemetelés elleni kampányhoz készültek, és azt ábrázolták, ahogy kólásdobozok szellemei az őrületbe kergetik a szemetelőket, akik úgy néztek ki, mint egy Munch-festmény alakjai. Ebihalak hemzsegtek az elárasztott rizsföldek olajos vizében, a patak a déli hágó után sötét, türkizzöld folyócskává hízott.

Késő délutánra kiértem a dombok közül egy keskeny aszfaltútra, melynek másik oldalán gyönyörű régi italbolt épülete állt. Tíz évvel korábban még főzdeként működött, ősöreg, omladozó lépcsősor vezetett fel hozzá. A derűs, fiatal boltosnő felhívta nekem a szomszéd hévizes fogadót (– Nem igazi hévíz – sajnálkozott –, így hivatkoznak rá, de igazából bojlerrel melegítik a fürdővizet.) Majd miután hosszan elbeszélgettünk az amakucsi (édes) és karakucsi (száraz) rizsbor⁸ előnyeiről és hátrányairól, a kezembe nyomott egy vizespohárnyi Sikoku Szaburót, ami sem édes, sem száraz nem volt, de tökéletes gyógyírnak bizonyult a véderőút kanyarjait hat órán át koptató lábaimra. A kisfiának volt egy triciklije, ami úgy volt megcsinálva, mint egy Zéró vadászgép, kormány helyett szárnyakkal és csengő helyett géppuskával. – Szenszó ga szuki! (Szeretem a háborút!) – kiáltotta, mielőtt hetedszerre is megzuhanóbombázott. – Húúúúúuuuu! Húúúúúuuuu! – süvöltötte minden alkalommal, és egyre kevesebben múlt, hogy eltalálja a rizsboros poharam.

A hévizes fogadóban a szobám ablakát olyan sűrűn belepték a sárga legyek, hogy ha nem megyek ki alkonyatkor, sosem látom meg a folyóban ugráló ezüstös halakat. Két utazó ügynök mászott be mellém a kádba. – Tudsz angolul? – szólt oda egyikük a másiknak, angolul, aki fergeteges poénnak tartotta ezt, bár akkorának egyikük sem, hogy velem is megossza.

Másféle zarándokok (Orosz)

A hajnal vörösen és narancssárgán öntötte el Abut, az óceán fölött a látóhatáron szürke felhők támfala állt. A falu főutcáján sorakozó házak és kunyhók az elhagyatottság különböző fokozatait mutatták, a szélviharoknak kitett falaikat rozsda csíkozta. De volt még itt élet bőven, a tűzifa rendezett rakásaiban, a télvégi gyümölcstől roskadozó narancsfákban, a kisbuszban, ami összeszedte a faluból a gyerekeket, és elvitte őket Jukiba az iskolába.

Az út annyira összeszűkült, hogy két autó már nem fért volna el rajta egymás mellett, a tengerpartot elhagyva a domboldal szintjében ment tovább. Sziklákban, szirtekben, erdős meredélyekben nyúlt el Dél-Tokusima nyugat felé, mint valami képeslap a szubtrópusi Csendes-óceánról, legalábbis ahogy az a néhány ember láthatja, aki ezekben a halászfalvakban él. Egy magányos dzsoró, gömbhálót szövő pók, ült aranyszínű selymeiben, valahogy kibírta a telet és életben volt még ezen a januári reggelen, hatalmas potrohán sárga és vörös csíkok váltakoztak. A világvégéről beszélgettünk.

Napszítta választási plakátok mellett mentünk el. Középkorú, öltönyös férfiakat ábrázoltak, néhány középkorú, nadrágkosztümös nő társaságában. Az országoknak a jelek szerint rendesen levágott hajú vezetőkre van szükségük. Ebben a tájban, ahol a partvidékek és a kultúra és a krátertavak olyan tempóban alakulnak és változnak és tűnnek el, mint a sziklák közt nyargaló felhők, az idő egy szürke flanelöltönyös, szelíd öregember, aki néha lemegy szumót nézni Tokióban, a Rjógoku Kokugikan csarnokába.

Két műanyag hóember gubbasztott egy ház ereszén Juki határában, a köztük tátongó űrt karácsonyi izzók hidalták át. A vasútállomás melletti közértben azzal okoztam fennakadást, hogy egy tál instant tésztára nem a megfelelő sorrendben szórtam rá a kis tasakokból az ízesítőket és a fűszereket. A boltosnő kínosan vigyorgott, segédje és az egyetlen másik vásárló is gyanúsan méregettek. A nő végül előkotort egy tányért és egy szett evőpálcikát, és megpróbálta helyrehozni a helyrehozhatatlant. A tészta jellegtelen műanyagízűnek bizonyult. A váróteremben megállt a hideg levegő, mint kút alján a jeges víz.

Odakint a napon óvodások táncoltak kazettás magnóból lüktető technóra. Sárga, Lapin Chocolat gyártmányú törpeautó állt játszóterük mellett, emblémája egy tábla félig megevett, nyúlfejmintás csokoládé. Vettünk néhány darab becsomagolt sült csirkét, leültünk az utcán két felfordított sörösládára, megettük őket, aztán továbbindultunk. Lábaink nyomán Jukiból apró hobbikertek maradtak. Szedtem egy marék kumkvatot egy kertből, a gyümölcs íze a bűntudattól még édesebb lett.

Jukit a következő falutól, Kikitől, hosszan elnyúló föveny választotta el, röhejesen éreztem magam, ahogy a tűző napon végiggyalogoltam rajta hegymászó bakancsomban. Kiki határában egy nő üdvözölt minket, beszaladt a házába, majd narancsokkal és cukorkákkal tért vissza. Zsebrevágtuk őket, illatuk tenyerünkbe ivódott. Attól, hogy hátizsákkal gyalogoltunk, ezen a vidéken buddhista zarándokká váltunk, és a nő ajándéka részben üzleti gesztus is volt a mennyek felé. Kiki azon az úton van, amin a Jakuó-templom is, a huszonharmadik abból a nyolcvannyolc templomból, amit a henrók, a szigetet körbejáró buddhista zarándokok érintenek, akik útjuk során alamizsnát kapnak a járókelőktől. A falu egyébként tökéletesen kihalt volt, főutcáján a Buddha tanítványainak köpönyeget és piros, kötött sapkát viselő kőszobrocskái sorakoztak.

A part délnyugat felé folytatódott, Muroto szirtfoka irányában, mely élesen benyúlik az óceánba valamerre Mikronézia felé, de mi lekanyarodtunk és a szárazföldnek mentünk tovább. Apró szilvafa állt teljes, hófehér virágjában, a leendő tavasz első jele ezen a januári napon. Gyula és én másféle zarándokok voltunk. Alan Booth lépteit követtük – „az átlagosság költőjéét”, ahogyan szerkesztője és legjobb barátja, Timothy Harris hívta ezt a brit írót, aki harminchat évvel korábban gyalogolt át Sikokun, a tél közepe helyett késő tavasszal. Egy posztumusz antológiában⁹ megjelent útinaplójából viszonylag egyszerű volt rekonstruálni az útvonalat, amin ment, be is rajzoltam a térképemen, mielőtt elindultunk a Gyékényföld-foktól. A távolban még egyszer utoljára megpillantottuk a tükörsima, tintakék Csendes-óceánt.

Napfoltozta cédruserdőben kanyarogtunk egy csermely mellett, a Kitakócsi-patak irányába. Az emberi élet egyetlen nyoma a kifogástalan aszfalt volt lábunk alatt. Vaddisznó állkapcsa kandikált ki a susnyásból, nem sokkal odébb döglött macska kicsavarodott, fénytelen teteme hevert az úton. A Kitakócsi-patak völgyében elhagyatott tanyák álltak, az erdő már tetőiket és kocsibeállóikat kóstolgatta. Szudacsit szedtünk egy gazzal felvert gyümölcsösben, ezt az illatos, borzasztóan savanyú itteni citrusfélét. A néhány telken, amit még műveltek, szabadon engedett sikokuk járkáltak fel-alá, a szigetről elnevezett farkasszerű vadászkutyák.

Gyula megállt és elnyúlt a napsütésben, mint valami óriási európai gyík, én meg fölsétáltam a Vörös-vízesés völgyébe. Az út keskeny rizsteraszokba torkollott, virágosnád susogott a délutáni napfényben. Egy szürke kutya rohant felém elszántan, mígnem gazdája, egy kertészruhába öltözött öregasszony, oda nem szólt neki. Átvágtam a földeken és visszaértem az erdőbe, ahol elvadult, sziklás ösvény tartott a völgy vége felé. A Vörös-vízesés vérvörös sziklafalról zuhogott alá, ádáz tekintetű bódhiszattva szobra védelmezte.

– Nagyon jó kutya, tudja, a vaddisznók miatt tartom – mondta az öregasszony. A szántóföldje mellett ült, nyakánál fogta a szürke kutyát, ami nagyobb volt, mint ő maga. – Mindent ellepnek a vaddisznók – mondta. Háza az erdő szélén állt, fölötte a lombhullató fák kopár ágai tarkították a szubtrópusi örökzöldek palettáját. – Sok szerencsét – mondta –, sok szerencsét.

Visszasétáltam az útra. Kétféleképpen is el lehetett jutni a Kitakócsi-patak völgyéből, ahol összeszedtem Gyulát, a Naka-folyóéba, amely Tokusima belsejének magas hegyeiből vezeti a vizet Anan felé az óceánba. Világvégi dombjaink szellemében a kevésbé járt utat választottuk.

Daruskocsi állt keresztbe a töredezett, mohával benőtt aszfalton, makulátlan uniformisba öltözött villanyszerelők dolgoztak rajta, úgy néztek ki, mintha a Tesz-Vesz városból érkeztek volna. Az aszfaltútból kocsibeálló lett, a kocsibeállóból egy ház kertje, a kertből három korhadó villanyoszlop, amiket valaki átdobott egy patakon hídnak. A térképemen az út határozott sárga vonala sűrű bozótban és kidőlt fákban folytatódott. A patak kiszáradt medrében haladtunk fölfelé. „Annyira nem vagyok oda azért, hogy feltérképezetlen hegyoldalakon vágjak át a tájon, meg hogy a hold fénye alatt sátrazzak, mert akkor senkivel nem találkozom, csak kígyókkal” – mondta egyszer Alan Booth egy tévéinterjúban.¹⁰ Feltűnt, hogy elönt a forró veríték. Nem maradt más, mint a térképünkön a szintvonalak alapján tájékozódni. Gyula előrecsörtetett, én mentem utána. Negyven perccel később felértünk a gerincre, ahol egy régi ösvény futott, olyan keskeny, hogy egyetlen ember alig fért el rajta. Lehet, hogy Alan Booth annak idején a másik utat választotta.¹¹ Az erdő szinte függőlegesen szakadt le előttünk, a táj zölden hánykolódott a láthatár felé, mögötte ott rejlett az óceán, láthatatlanul.

Lejjebb érve zuzmóval benőtt háztartási gépek álltak ki a cédruserdőből. Kinyitottuk az egyik hűtőt sörért, de hiába. Beértünk Akamacu első házai közé, előkertjeikben rózsaszínűen virágoztak a szilvafák. Ahogy a lemenő nap fénye bevilágította a házak sötét deszkapalánkjait, láthatatlan hangosbemondókból megszólalt a Jújake, kojake (Napfelkelte, naplemente) című gyermekdal, amit a katasztrófavédelmi rendszer ellenőrző-zenéjeként használnak Japánban. Sehol nem volt senki, akivel találkozhattunk volna, a kígyók is téli álmukat aludták.

Az éjszakai égbolt víztározó fekete tükrén csillogott, mellette fürdőház világított sárgán a sötétben. A kimerültségtől hülyén vigyorogva lejtettünk be a fürdő éttermébe. Vacsorára karét, japán curryt¹² adtak főtt rizsből épített völgyzáró gát mögött, a tálalás arra utalt, hogy a fürdőház néhány száz méterre volt a Naka-folyó legalsó gátjától. A rizs puha betonjából ropi állt ki, végére egy szelet rántott lótuszgyökeret tűztek. A völgyzáró gáttól lefelé grillezett zöldségek várták végzetüket a tál szurdokának fehér falai közt. Árpateát szürcsölgettünk tenyérnyi csészéinkből. A gátat rendesen megépítették, de idővel átszakadt, és a zöldségeket ellepte a karé barna árja. Egy focipálya mellé feküdtünk le aludni, a csillagok hideg fénye alá.

Harmadik nap (Booth)

A reggel azzal kezdődött, hogy tíz percig sántikáltam fel-alá a folyosón, az üvegtáblákon beáradó napfényben izzadva, és próbáltam kimasszírozni a lábaimból a görcsöt. A gondnok a nyitott ajtón keresztül nézte, és végül odajött megkérdezni – ahogy sokan mások is tették –, hogy egyetemista vagyok-e (elképzelhetetlen lett volna ugyanis, hogy egy harmincnyolc éves író¹³ kék farmeringben és farmernadrágban mutatkozzon). Kilenc óra húsz volt, mire minden lépésemmel sziszegve elindultam. Három öregasszony álldogált a tűző napon, szótlanul megbámultak, majd azt zsolozsmázták egymásnak, hogy „egyetemista”, „fáj a lába” és „Amerika”.

Minden falvacskában, amin átgyalogoltam, négyszer-ötször levágathattam volna a hajam, amíg reggelit keresek hiába. Rendelhettem volna egy tucat vadiúj sírkövet is, mert a halál virágzott itt mint háziipar, és a kőfaragók túlméretezett, farostlemezből eszkábált műhelyeinek falain plakátok noszogatták a leendő hullákat, hogy most vásároljanak, amíg a készlet tart. Az út még mindig a folyót követte, de a víz csillogása megkopott, és a beboruló ég alatt úgy tűnt, mintha tompa, ólomszürke bőr alatt áramlana. Nem sokkal később meg is tudtam, miért: egy nagy vízerőmű volt az oka, udvarának sarkában apró szentély állt, melynek egyetlen célja az lehetett, hogy kiengesztelje a folyó ólomszürke isteneit.

Ebédre találtam egy szakadt kisvendéglőt, amelyről úgy tűnt, hogy kizárólag a felső-nakai városháza hivatalnokainak főz (Felső-Nakából egyébként ezt a két épületet láttam: a szakadt kisvendéglőt és a városházát). Pontban délben megjelentek a hivatalnokok, mindenki szótlanul megevett egy darab sült halat, szótlanul átlapozták a télről itt maradt képregényeket, majd pontban egykor mindenki távozott.

Az ég egyre jobban beborult, és amikor kiértem egy víztől csöpögő, hepehupás alagútból, fenyegetően bámuló háziasszony kartonpapírból kivágott méretes figurája fogadott, a felirattal, hogy: „Üdvözöljük! Az anyaszövetség figyel téged.” A japán utak mentén gyakran lehet kartonpapír rendőrökbe és építőmunkásokba botlani, de egyeduralmukat láthatóan kikezdte a női egyenjogúsági mozgalom. Üres busz zötykölődött lefelé a kátyús úton, hentesfurgon követte, melynek hangszóróiból rumbazene szólt. A talpaim úgy fájtak, hogy ölni tudtam volna, gyakrabban is megálltam volna inni egy kortyot az erdő szélén csörgedező, tisztavízű csermelyekből, de a víznek kellemetlen szappaníze volt. Nem is olyan könnyű kiengesztelni az ólomszürke isteneket.

Sokkal később betántorogtam a Szurdokvég nevű faluba, ahol találtam egy apró italboltot, leroskadtam a pulthoz, és megittam két hideg sört. Az italbolt rendkívül takaros volt: ragyogott a padló, glédában álltak a polcon a kimutatások, rózsaszín medvebocsokkal hímzett huzat került a telefonkészülékre. A rózsaszín kardigános tulajdonosnőnek, aki úgy méricskélt, mint kánya egy eltévelyedett erdei egeret, szemüveg csillogott vékony aranyláncon a nyakában, de semmije nem volt, amivel fel lehetett volna bontani egy üveg sört.

Mire végül elbicegtem egy kis, kétszobás fogadóig, az ugyanennyire hullafáradt tulajdonost és a szobalányt a bejárati ajtó küszöbén találtam, rizsboros kancsók és vagy két tucat üres pohár közt üldögélve, amiket azok a rizstermesztők hagytak ott, akik percekkel azelőtt fejezték be a mulatozást. – Fáradjon be, ha nagyon muszáj – sóhajtott a fogadós –, de arra számítson, hogy minden teljesen átlagos. – Majd a kartonpapír háziasszonyok, kiengesztelhetetlen folyóistenek, és sörnyitó nélküli italboltok vidékén egész este azon tűnődtem, hogy mégis mi lehet az az átlagos.

A halál mint háziipar (Orosz)

Nyirkos, borult reggelre ébredtünk. Sáros, félig összetört fekete motorbicikli állt egy parlagon heverő szántón. A kósza hópelyhek földet érve azonnal elolvadtak. Hideg rizst reggeliztünk egy buszmegálló kipárnázott padján ülve, és néztük, ahogy egyre sűrűbben szállingózik a hó a Naka-folyó fölött. Aztán elindultunk fölfelé a szűkülő szurdokban. Az egyetlen úton rendőrautó járőrözött fel-alá. A második vagy harmadik alkalommal, hogy elmentek mellettünk, a rendőrök feladták a küzdelmet munkájuk céltalansága ellen, megállítottak, és elkérték az útlevelünket. Ahogy haladtunk tovább a Doszu-hágó felé, egy férfi állt meg mellettünk, és kocsijából kihajolva két üveg jéghideg citromos üdítőt nyújtott felénk.

A napsütötte föveny távoli emléknek tűnt. A szél elszáradt ágakat szaggatott a cédrusokról, ejtőernyőkként vitorláztak az úttestre. Hiura egymástól távol álló házai a meredek, erdős domboldalba kapaszkodtak. A szédítő meredély alján a Naka tiszta vize halványszürke sziklák közt zúgott. Gyula pár perccel előttem sétált. Almaboros láda hevert az út szélén, az üvegek kupakjai már átrozsdásodtak. Elfolytak az órák. „A halál virágzott itt mint háziipar” – írta annak idején Alan Booth erről a tájról. Az éles hegyi fényben a hó aranyporos karneválként hullott.

A folyó türkizzöld pocsolyákká apadt. Újabb gát óriási betonfala tornyosult a szurdok fölé, lábánál a dömperek sárga játékautóknak tűntek. A Naka ugyanúgy tömve volt duzzasztógátakkal, mint az összes többi hegyi folyó Japánban, ebből is megpróbálták az összes energiát kifacsarni. Gyulát egy útszéli pihenőnél értem utol, ahol építőmunkások cigiztek a tározó fölé nyúló kilátóteraszon, és fázó tenyereiket dörzsölgetve nézték, ahogy a hófelhők összegyűlnek a víz fölött.

Belegyalogoltunk a fehérségbe. Valószínűtlen méretű pelyhekben kavargott és mindenhez hozzátapadt a hó. Az ég, a levegő, az erdő és a folyó határai minden lépésünkkel összemosódtak, rézzöld álomvilágban lebegve találtuk magunkat, amit az előkertek narancsfáin csüngő gyümölcsök ragyogása ellenpontozott.

A folyó egy kanyarulatában vendéglő állt a meredek domboldalban. Belül abban a sajátos, üledékes kőzetekre emlékeztető módon volt feldíszítve, ahogy Japánban a vidéki vendéglők általában. Volt itt minden: gyermekrajzok, tájékoztatók, hogy melyik nap viszik el a szemetet, popsztárok kéznyomai és autogramjai, csinos rendőrnők fotóival díszített, rég lejárt naptárak, kitömött fácánok, plakátokon tűzhányók, kinyomtatott fotók lepkékről. A plafonról még egy felfújható lódarázs is lógott. Porszívó zúgott az egyik tolóajtó mögül. Bezörgettünk, egy férfi jelent meg valahonnan hátulról, maszkot és piros kötényt viselt.

Sokat gondolkoztam már az ilyen vendéglőkön, lépten-nyomon beléjük lehet botlani Japán vidéki útjain. Szinte mindig idős házaspár vagy már egyedül élő idős ember viszi őket, láthatóan évtizedek óta. A menü általában nagyon egyszerű, egy tál tészta vagy épp egy adag rizses hús, jellemzően alig kerül valamibe, pár száz jen egy tál ételért, amivel egész nap elvan az ember. De hogy nem fognak beledőlni ezek a folyókba és az erdőkbe, ahogy mindenki elköltözik a völgyekből a városokba?

Az ablakpárkányon karaoke-felszerelés hevert, a hó mostanra felfelé hullott, a víztározó tükre felől. Egy diszkógömb alatt ülve szürcsöltük a tésztát és kortyoltuk a forró levest. – Tudok egy fickót följebb a völgyben, aki beszél angolul – mondta a tulaj. Elővett egy régi mobilt és feltárcsázta. Kicsöngött. – Elviszem magukat kocsival. – Elmagyaráztuk neki, hogy gyalog vagyunk, és úgy akarunk átkelni egész Sikokun, hogy nem ülünk járműbe. Továbbindultunk a besötétedő völgyben. Északnak vettük az irányt, és a Naka-folyót elhagyva a Lejtős-patak völgyében mentünk tovább a Doszu-hágó felé.

Csak ez az egy pillanatunk van (Orosz)

– Innen felfelé a völgy mintha másik bolygó lenne – mondta a fickó, ahogy a furgon pedáljait taposta. Tényleg tudott angolul. Szurdokvég határában szedett fel minket, ahol megálltunk inni egy kávét. Kihajtottunk a faluból és lassan felkanyarogtunk a szerpentinen. Amikor a furgon elkezdett meg-megcsúszni a vizes havon, kiszálltunk a sűrűsödő hidegbe. Az alkonyat fénye már épp csak derengett az égen. – Egyszer egy szerzetes visszajött Kínából, és elhatározta, hogy ott, a hegycsúcson fog templomot építtetni – mondta, és felmutatott a Feketezuhatag-csúcs piramisára, ami a K2 kicsinyített másaként tornyosult a keleti látóhatár fölé. Álltunk a hóban, a gyönyörűségtől egyszerre némán és nevetgélve, birtokháborítók egy középkori tusképben, a hegyi istenek tekintetében.

A fickó és a barátnője harmincas éveikben jártak, Tokióból költöztek Szurdokvégre, ebbe a hegyi faluba. A lányt Gyula akár ismerhette is volna: kiderült, hogy előző életükben ugyanabban a jokohamai irodaházban dolgoztak. Visszagurultunk a faluba. – Átmész Szurdokvégen és látod ezt a sok üres házat és arra gondolsz, hogy az egész falu elhagyatott, de ez azért nem teljesen igaz – mondta a fickó. Egy elhagyatott óvoda játszóterén álldogáltunk, ahol a furgonozás idejére megszakítottuk a gyaloglást. – A helyiek fent laknak a hegyen. Minden falu megtermeli magának a zöldséget és a gabonát. Van itt minden, csak só nincs. Néhány évtizeddel ezelőttig, mielőtt megépítették az utat, a nők és a gyerekek két napot gyalogoltak a tengerig, onnan hozták a sót és a fekete rizst.

– Tíz gyerek van még a faluban – mondta a lány. – Az óvodát már bezárták, mire ideköltöztünk, az önkormányzattól kaptuk meg az üres épületet. Építeni fogunk hozzá egy tornácot és termelői piacot csinálunk belőle. – Az óvoda faszerkezete a világon bárhol elképesztő mestermunka lett volna, de itt Japánban csak hétköznapi asztalosmunka volt. Amazakét, édes rizsitalt kortyoltunk apró fémdobozokból, majd kiszürcsöltük a doboz aljáról az ázott rizsszemeket. – Nyugodtan alhattok itt, ha akartok – mondta a lány.

Szurdokvég nem volt elhagyatott, de nem hiányzott hozzá sok. Négyszázan lakták még, az emberek harmada nyolcvan fölött, a többiek fele is elmúlt már hatvan. A fickóval és a barátnőjével, ezzel a még termékeny életkorban lévő párral, a falusiak már-már isteneknek kijáró tisztelettel bántak, még ha nem is volt gyermekük. Egy nagy udvarházban laktak, és több száz juzufát neveltek egy ligetben, amihez szinte ingyen jutottak hozzá. Azon spekuláltak, hogy idővel Tokióban fogják árulni a biojuzulét.

– A helyzet sok szempontból még ennél is rosszabb odalent, a Naka völgyében, ahonnan jöttetek. Az már nem ez az elvarázsolt, szent vidék, de nem is a nagyváros. A gyerekek az első adandó alkalommal lelépnek Oszakába, és soha nem jönnek vissza, százból ha egy vagy kettő – mondta a fickó. Visszaszálltunk a furgonba és elindultunk a fürdőház felé. Az út a Lejtős-patakot követte, majd nyugatnak fordult, és elindult fölfelé a Curugi-hegy déli lejtőin.

– Ha itt felmész, a hegyoldalban helyenként még megvan a vegyes őshonos erdő, amit a háború után mind kivágtak, hogy cédrust ültessenek a helyére monokultúrában. A városokat mind porig bombázták, és alig volt építőanyag – mondta a fickó. Belehajtottunk a felhőkbe. A szurdok meredek falaiból fák álltak ki lehetetlen szögekben. – Aztán mielőtt a cédrusok megnőttek volna, olcsóbb lett külföldről behozni a fát, és az egész piac beszakadt. Ott állt mindenki a hegyoldalakon a semmit nem érő cédrusültetvényeivel.

A fürdőház falairól szarvasagancsok tucatjai lógtak. Lebegtünk a tűzforró vízben. Elmondtam a fickónak, hogy egyszer végiggyalogoltam egész Japánon. Ötven éve kellett volna, válaszolta. De csak ez az egy pillanatunk van, ez az egy hőforrás, ez az egy hegy, gondoltam. A jéghideg éjszakában a szél végigrobajlott a szurdokban, és a cédrusok ágairól levert porhóval hintette meg a fürdőház teraszát.

Később néhány doboz Asahival koccintottunk Ószaka Naomira, aki épp elverte Petra Kvitovát az ausztrál Open döntőjében és megszerezte második Grand Slam-jét, majd szarvassültet vacsoráztunk négy különböző formában, hármat közülük minden bizonnyal anyám 70-es évekbeli amerikai receptkönyvei ihlettek. Átcsúszkáltunk a parkolón a furgonhoz. A kerekek alatt ropogott a jég. Gyulával az óvoda színpadán ágyaztunk meg, és addig írtam a naplómba, amíg a hidegtől el nem gémberedtek az ujjaim. Sült hússal jóllakva, hévízben kiázva, meleg hálózsákjainkban egész éjjel dideregtünk.

Negyedik nap (Booth)

Egyre jobban beborult. A reggeli égboltot villámok fércelték. Az út szélén heverő kaméliaszirmokat halványlilára öblítette az eső, jégfehéren csillogó vízesések zúgtak a meredek sziklafalakról. Éjszaka begörcsölt a jobb vádlim, a bal lábfejem ki se látszott a sebtapaszok alól. Az emelkedő úton minden lépésre, bakancsom vastag talpa alatt minden kavicsra éles fájdalom cikázott át a térdkalácsomon. Az út egyre magasabbra kígyózott, keskeny peremként a víztől csöpögő sziklafalak és a patak görgetegekkel teli, egyre mélyebb szurdoka közt, megszédültem a tátongó űr látványától. A szembesáv összeszűkült a sziklák alatt, épp csak elfért volna rajta egy jármű, de egy sem ment el mellettem. A viharfelhők egyre csak gyülekeztek. A szurdokkal átellenesen az eső füstként tekergett a magasabb csúcsok fölött; a vízesések sziszegtek, a szél is feltámadt. Elmentem két építőmunkás mellett, akik furnérlemez lécekből eszkábáltak össze épp egy kalyibát. Nem köszöntek vissza és nem is fordultak felém, és ahogy haladtam a Doszu-hágó felé az egyre erősebb, hideg szélben, egész testemben bizseregni kezdtem, mintha kísértet közelségét érezném.

Kígyó tekergett előttem az úton, szája fél méterre egy madárfiókától, ami céltalanul ugrált körbe-körbe a meredély szélén. Lehajoltam, kezem a két állat közé tettem, de ennyi erővel megpróbálhattam volna baltával kettéhasítani egy atomot. A kígyó hátrébb húzódott, én odatartottam tenyerem az apró madárnak. A madár a tenyerem felé ugrott, aztán rá is ugrott, onnan visszaugrott az útra, egyre szélesebb körben kétszer-háromszor körbeugrált, majd átesett a szurdok peremén, és úgy zuhant le, mint egy kavics. Felálltam, és néztem, ahogy zuhan. A kígyó is nézte, egy pillanatra elbizonytalanodott, majd lustán odébbsiklott, én meg gyalogoltam tovább, bizseregve, és vártam az esőt, ami nem jött.

Délután egy órára elértem a hágót, és messze odalent a völgyben, a meredeken leszakadó lejtőkön és az út kanyarulatain túl, a napfény egy pászmája átsütött a viharfelhőkön és megcsillant Kavamata falu házain, de odáig még négy órát kellett caplatnom. Délutánra értem el az első kunyhót a völgyben, további fél óra volt, amíg le tudtam ülni valahol és pihenni egy kicsit. Erről a helyről még a kísértetek is elmenekültek volna, vagy kuncogva elsöpörte volna őket valaki.

Egy ilyen utat feldobni vagy tönkretenni nem is annyira a természeti környezet tud, mint az emberi. Amikor betértem a Mori-italboltba ebben az első kis faluban, a vékony, cserfes eladónő szárított tintahallal és földimogyoróval kínált, előretelefonált Kavamatába egy fogadónak, és elmesélte, hogy életében egyszer hagyta el Sikoku szigetét – amikor egynapos zarándokútra ment az izumói nagyszentélybe, ahová Oszakában átszállva repült, és útközben kétszer is elhányta magát a női vécében, amitől elhatározta, hogy az életben nem hagyja el még egyszer sem Sikokut, sem az italboltját. Bejött egy kövér nő gumikötényben, vécépapírt, villanykörtét és egy doboz szöget vett, majd öt percig azon csodálkozott, hogy a fehér emberek – mint én – vörösre égnek a napon, aztán az eladónővel együtt üvöltötték az ajtóból, hogy szajonara (viszontlátásra), és úgy integettek, mintha szélmalmok lennének.

Gyerekek jöttek szembe az iskolából hazafelé tartva, a fiúk vihorásztak, és azt mondták, hogy „Külföldi! Külföldi!”, míg a lányok udvariasan biccentettek, és azt suttogták: „pá-pá”. Félrehúzódtam a csöndes, keskeny úton, hogy elférjen mellettem egy busz, ami dülöngélve megállt és sziszegve kinyitotta az ajtaját, hogy utána három percen át győzködhessem vezetőjét, hogy tényleg, komolyan, semmi mást nem szeretnék, csak gyalogolni. Mire alkonyatra leértem Kavamatába, a fogadó személyzete az utcán várt: – Óóó, már azt hittük, eltévedt…

Majd később, éjszaka, ahogy a matracon fekve próbáltam meg sem mozdítani a lábujjaimat, és elkerülni, hogy a takaró hozzájuk érjen, az éji rovarok trillázását hallgattam, és a hold fényében eltűnődtem a vizeskancsómra nyomott angol szavakon: „Together is Nicest” (Együtt a legjobb).

Egyetlen szilvaág illata tavasz-e már (Orosz)

A Lejtős-patak völgye keményre fagyott, palackjainkban olyan hideg volt a víz, hogy fájt belekortyolni. Szurdokvég házai összebújtak a reggeli félhomályban. A csillámló hegycsúcsokra körömvirágszín felhők hasaltak. Elindultunk felfelé a jégbordás úton. Aranyhalak lubickoltak egy akváriumban a vastag jég alatt, az ereszekről szárított datolyaszilvák lógtak, héjuk ragyogott a téli napsütésben, árnyékaik mögöttük sorakoztak a falon.

Egy híd fölött az út összeszűkült, a Vizenyős-patak zúgói mentén emelkedett tovább, ruháinkat kígyókként vedlettük le. A sziklafalakról óriás jégcsap-cseppkövek lógtak, alattuk jégoszlopok sorakoztak éles cikkcakkokban, mint valami kilencvenes évekbeli számítógépes újság grafikái. Egy csúcstechnológiás, fűtött ülőkékkel felszerelt nyilvános vécében frissen vágott virág állt vázában a mosdókagylók mellett. Egyre magasabbra másztunk, az utolsó házakat is magunk mögött hagytuk.

A sötét, egyre szűkebb szurdokban tátongott felettünk az űr, néhány helyen hatolt csak át rajta a napfény keskeny sávja. Pápaszemes-madarak csapata rebbent fölöttünk egyre szélesebb körben, pisztáciaszín szárnyaik verdesésén túl csak a lélegzetünket hallottuk. Szemközt a Kastély-hegy csúcsa szikrázott az ezüst felhők közt. Végre elértük a Doszu-hágót, átbújtunk a nyerge alatti rövid alagúton, ráhasaltunk a szélre, és kinéztünk északra a láthatárig hömpölygő hegyekre, valamerre a Josino-folyó völgye felé.

A hágó északi oldalán mélyebb volt a hó. Elértünk egy kempinget, ahol ittunk egy félig befagyott patakból. A jéghideg levegő beleette magát a ruháinkba. Az erdei út a Szellemvölgyi-patak mentén ereszkedett le, a patak sekély vizén átgázolva mentünk tovább. Előző életeinkről beszélgettünk, az internetes munkák örökké változó világában. Emberek millióit érhetjük el, mondta Gyula, de annyi sem marad utánunk, mint a tavaszi hóból. Egy széró, a japán hegyi erdőkben élő kecskeszarvú zerge vágott ki az erdőből és ugrott át előttünk az úton, sötét teste mintha másodpercekig függött volna a levegőben, szarvakba-szőrbe öltözött látomás. Hangtalanul tűnt el az erdőben. A hó visszahúzódott, ahogy lejjebb értünk, a völgy itt már üvegházként gyűjtötte össze a nap melegét.

„Erről a helyről még a kísértetek is elmenekültek volna, vagy kuncogva elsöpörte volna őket valaki” – írta Alan Booth Nakazuról, az első faluról, ami néhány ház volt a Szellemvölgyi-patak és a Végvölgyi-patak összefolyásánál. – Nem bánnék egy tiramisut most azonnal – mondta Gyula harminchat évvel később, miután elfogyasztottunk egy tál kiváló gombás karét egy vendéglőben, ahol összehajtható Brompton bicikliket is lehetett bérelni. A tulajdonos kijött a konyhából és illatos tündérfa frissen levágott ágát fektette asztalunkra a kávé mellé, amit a halványsárga virágok viaszos aromájában szürcsöltem el. A tiramisu természetesen hibátlan volt, szinte elfeledtette velünk, hogy az utolsó itt élő emberek társaságában fogyasztjuk el, akikhez a szérókon és az alpesi fényen túl csak a csend szegődik társul.

Kavamatában, a völgy alján, ahol a Szellemvölgyi-patak eléri a Pisztrángos-folyót, két nap után először megláttunk egy élelmiszerboltot. Az a fajta bolt volt, egy falusi ház előterében, ahol mindent meg lehetett kapni, amire az ember szíve mélyén vágyott, amennyiben szíve mélyén csokoládéra, kekszre, tonhalkonzervre és kávéra vágyott. Vásároltam már egyszer ebben a boltban. Ahogyan most, akkor is a hegyekből jöttem le ide, az éhségtől üveges tekintettel, és szívem mélyén semmi másra nem vágytam, csak csokoládéra és kekszre és tonhalkonzervre és kávéra. A napszítta, sárga napernyő alatti sárfészek, melyben azon a késő tavaszi napon négy fecskefióka sivított, most némán és üresen várt.

Vállunkra kaptuk hátizsákjainkat és elindultunk felfelé a 438-as főúton, a Kútfalvi-hágó felé. – Nézd, ott jön az Emirates-gép Dubajból – mutatott Gyula az égre. Az alkonyat fényében az A380-as kiengedett kerekekkel ereszkedett a Kanszai nemzetközi repülőtér felé, hófehéren ragyogó leviatán egy idegen bolygóról. Idelent, ebben az elmúló világban, az erdőt néztük, ahogy könyörtelen endocitózissal kebelezi be sejtről sejtre a falu üres házait. Átkeltünk a Pisztrángos-folyó egy fémlemezekből barkácsolt hídján, és felsétáltunk egy ház szürkésbarna juharlevelek lepte bejáróján. Testes bálnát mintázó szélcsengő himbálózott a lelakatolt bejárati ajtó előtt. A konyhában a naptár 2007-et mutatott. Az élet egyetlen jele a kertben volt, frissen vágott virág egy síron.

Több tucat ház mellett mentünk el, talán kettőben laktak még. Törött gerendák álltak ki a hófoltokkal tarkított, megereszkedett tetők és az összeomlott falak alól. Két busz is elment mellettünk a félhomályban, az egyik felfelé, a másik lefelé, mindkettő teljesen üres volt, leszámítva kifogástalanul öltözött vezetőiket. A téli alkonyat elmúltával felragyogtak az első csillagok, lábaink alatt vékony jég ropogott.

A hágó előtt automaták sora világította meg az éjjeli erdőt, dobozos kakaót vettünk az egyikből. Férfiak, nők és gyermekek hóval betakart alakjai bújtak össze a nátriumgőzlámpák fénye alatt. Rongyokból és újságpapírból készítették őket, csontjaik lécek, steppelt nadrágot és pehelykabátot viseltek – egy-egy bábu mindenkiért, aki eltávozott vagy meghalt. Egy másik völgyből érkeztek, egy másik hágón túlról, és néztük őket, miközben az út keményre fagyott lábaink alatt. Egyikük szőke volt, női kabátján hímzett koponya és egy felirat: HAPPY TIME (Boldog idők). Egy kislány összehajtható széken ült, mellkasig a hóba temetve.

A Kútfalvi-hágó másik oldalán elindultunk lefelé az Anabuki-folyó sötét völgye felé, a Curugi-hegy rettentő tömege láthatatlanul töltötte be a nyugati horizontot. A fekete égbolton a hegyi falvak fényei összekeveredtek a csillagokkal. Magányos szilvafa állt rózsaszín virágba borulva a megfagyott erdőben, és ezen az éjszakán, ahogy magasan állt a hó az ablakunkon át, azon tűnődtem, hogy egyetlen szilvaág illata tavasz-e már.

Ötödik nap (Booth)

Másnap reggel – utam ötödik reggelén – újabb hegyi hágó megmászása elé néztem, úgyhogy a napot háromnegyed kilenckor két üveg Kirinnel kezdtem orvosságként. Egy falusi kisbolt előtt ittam meg őket, melyet három öregasszony vitt, ketten közülük a valaha volt legértelmetlenebb dolognak tartották, hogy valaki átgyalogoljon Sikokun (a harmadik szerint ez volt a lehető legviccesebb dolog), és mindhárman azzal piszkáltak, hogy a tűző napon iszom meg a sört, ahelyett, hogy bent, a bolt hűvös árnyékában, mely az egyetlen dolog volt, amivel kedveskedni tudtak.

Előző este a fogadós rajzolt nekem egy részletes térképet, ami ugyanolyan értelmetlen volt, mint az egész utam, hiszen egyetlen út vezetett föl a Kútfalvi-hágóra, melynek másik oldalán egyetlen fogadó volt, ahol meg lehetett szállni, mielőtt továbbindulnék fölfelé a Curugi-hegy keleti lejtőin. A lábaimnak nagyon jót tett a sör, elhagyatott falun caplattam át a hágó felé, ahol fekete kígyók siklottak ki és be az összedőlő házakból. Egy tyúkól mellett álldogáló, barátságtalan öregasszony odaszólt, hogy a hágó még két ri távolságra van (alig hallani ma már bárkit riben számolni, ez a kínai eredetű ősi japán távolságegység egy málhát cipelő ember egy óra alatt megtenni kívánt útjával egyenlő), és az út hamarosan azokban a végeláthatatlanul emelkedő kanyarokban folytatódott, melyekre mostanra mindennapos szertartásként tekintettem.

Ha megkérdezünk egy városi japánt, hogy hazájának melyik a leginkább félreeső, legkevésbé városias vidéke, szinte biztos, hogy azt fogja mondani: az északi. Kényelmes fotelből elképzelve az afféle tájak tűnhetnek a vidéki elszigeteltség legjobb példájának, mint az országhoz csak a tizenkilencedik században csatolt legészakibb sziget, Hokkaidó – ahol még az 1870-es években is ment a „gyarmatosítás” –, vagy a kemény teleiről és hírhedt megpróbáltatásairól ismert hat legészakibb honsúi megye. De olyan magányos tájban, mint itt, Sikoku hegyei közt, sosem jártam északon. Nem is annyira érintetlen, mint elfeledett vidék ez: egész völgyek vannak, ahol soha nem laktak, és miután a városi kényelem lett mostanra az élet egyetlen mércéje, soha nem is fognak. Amikor japán barátaim véget nem érő panaszkodását hallgatom „apró” – sajátomnál, Nagy-Britanniánál, kétszer nagyobb – országuk túlzsúfoltságáról, meg ahogy azzal dicsekszenek, hogy az ország egyetlen négyzetmétere sem marad kihasználatlanul, szeretném őket iderepíteni, egy ilyen sikokui hegyi út kanyarjaiba, ahol öt órán át gyalogolhatnának azon az úton, amit a térkép bájosan főútnak nevez, anélkül, hogy egyetlen lélekkel is találkoznának.

Én délben értem fel a hágóra, és mindjárt négy lélekkel is találkoztam: egy háromfős családdal, akik teát szedtek és ráncos szilvákat szüreteltek, meg egy bolhás majommal, aki szűkös ketrecének rácsain csörömpölt egy bezárt étterem előtt. A hágó tetejéről pillantottam meg először a Curugi-hegy rettentő, lila tömegét a völgy átellenes oldalán, majd elindultam a hosszú úton lefelé, és nagyon is tisztában voltam azzal, hogy minden méter ereszkedést száz százalék kamattal kapok majd vissza másnap reggel.

Kora délutánra leértem az utolsó faluba a hegy előtt, ahol az életvidám fogadósnő akkora felhajtást csapott, mintha anyám helyett akarna gondoskodni rólam. Szeretnék venni egy fürdőt? Szeretnék egy tál tésztát? Szeretném, ha kimosná és kivasalná az ingem? Mit szólnék némi szárított krumplihoz, amik ki vannak lyukasztva, és úgy néznek ki, mintha apró malomkövek lennének?

Kimentem sétálni egyet, egy komor kisbolt kavicsos udvarán nyugdíjascsoport krokettezett (a krokettet Japánban egyébként angol szóval gateballnak hívják), hátukon rajtszámmal, mintha olimpikonok lennének, a bolt ablakában James Dean képe lógott, azzal a felirattal, hogy „Heroes Wear Levi’s” (A hősök Levi’s-t hordanak).

– Minden rendben? – szólt be a fogadósnő a fürdőbe, ahol sajgó tagjaimat áztattam. Később, amikor látta, hogy a forró fürdő nem oldott meg mindent, vacsorám mellé egy csillogó, műleopárdbőr hátpárnát is hozott.

– Fogadjunk, hogy maguknál Angliában nincs kilyukasztott krumpli – mondta. – Anglia! Olyan gazdag, olyan nagy, annyi a gentleman…

Hozott még egy matracot, ha esetleg lelógna a lábam, elalvás előttre egy mandarint, amit meg is pucolt, reggelire pirítóst sütött és instant kávét főzött – utóbbiról tudtam, hogy csak miattam ment el érte a boltba –, és közölte, hogy innentől Kútfalva is az otthonom. Amikor nénikémnek szólítottam, felpattant, és csinált nekem a konyhában pár rizsgombócot, majd továbbszökellt a szárítókötélhez, és leszedte róla az ingem; és lelkes szökelléseiben, és a jövőre és azutánra és azutánra szóló meghívásaiban legalább olyan tékozló volt, mint bármely elveszett fiú anyja.

Hatodik nap (Booth)

A nap sápadt fénye nem vetett árnyékot. Felhők ültek a völgyre, a Curugi láthatatlan maradt. Szembejött egy narancssárga kimonóba és kötött mellénybe öltözött, meghatározhatatlan korú nő, összehajtott esernyő volt nála és maszkot viselt, arca ki sem látszott alóla.

– Oda megy föl? – kérdezte zihálva a maszkon keresztül, és esernyőjével a végtelenbe mutatott. – Oda föl? Oda föl? Rémséges! Rémséges!

A völgy utolsó kisboltjában a félénk eladólány elmondta, hogy hat és fél hete látott itt utoljára idegent. Az előző egy japán biciklista volt, aki április ötödikén megállt inni egy doboz almalét. Az eladó fel is írta a falinaptárra – fényes papírra nyomott, nagy naptár volt, hat, lehetetlenül békés kiotói kert képével –, és amikor kimentem a boltból, láttam, hogy a mai napot is bekarikázza, és melléírja, hogy „külföldi”. Jó reggelt kívántam egy szalmakalapos, mogyoróbarna képű, összeaszott öregembernek, aki a vállán átvetett rúdon két fonott kosárnyi teát cipelt. És amikor végre elindultam volna fölfelé a völgyből, megállt mellettem egy ember kocsival, tátott szájjal megbámult, gratulált, hogy milyen bátor vagyok, majd felajánlotta, hogy elvisz – bár pont a másik irányba ment.

Aztán belegyalogoltam az ezüstös-fehér felhőbe, és a völgy szinte azonnal eltűnt. A felhő egyre fényesebb lett, ahogy mentem fölfelé, de a következő három és fél órában ezen kívül semmi mást nem láttam, és semmit nem is hallottam, csak a víz csörgedezését, a hátizsákom vázán fütyülő szelet, és egy láthatatlan repülőgép kísérteties zúgását magasan a fénylő láthatár felett.

Két óra harmincra elértem a hágó nyergét, ahol bámulatos módon nyitva találtam egy ajándékbolttal kombinált vendéglőt, itt, a Curugira vezető út legfelső kanyarjában. Öthónapos csecsemőjét hátára kötözve hordó fiatalasszony fogadott, leültetett a tátongó hodályban egy hatalmas petróleumkályha mellé, majd teával, sörrel és egy tál tésztával kínált. Húsz perccel később leszakadt az ég, kétségbeesve bogarásztam a térképet, hogy van-e az úton akkora falu, ahol lehet egy fogadó vagy egy vendégház, de a fiatalasszony anyja megerősítette, amit sejtettem: harminc kilométeren belül nincs semmi.

– Természetesen nyugodtan megszállhat nálunk is – mondta, miközben egyik lábáról a másikra állt. – Nem nagyon van vendégünk ebben az évszakban – bár mondjuk egyébként se nagyon. De olcsón megszállhat, ha nem bánja, hogy egyedül kell itt ülnie, és csak tea, sör és tészta van…

Egyáltalán nem bántam, bár az nem sokáig volt igaz, hogy egyedül kellene itt ülnöm. A második üveg söröm felénél tartottam, amikor megérkezett Ogava úr, kívül és belül egyaránt elázva – kívül az esőtől, belül az öt kancsó Ivai no Tomo-tól, amit felkészülésképp magába döntött, mielőtt nekivágott a Curugira felkanyargó, vérfagyasztó útnak, mely a délutáni felhőszakadásban inkább folyóra, mint útra emlékeztetett, és sűrű köd lepte. Ogava úr nem volt idős, és ahogy azt később megtudtam a környékbeli falvakban, széles körben ismert volt mind rizsborelnyelő képességéről, mind arról, hogy flaska láttán nyomban dalra fakadt. Így történt, hogy délután négykor, fényes nappal, ezernégyszázötvenhét méterrel a tenger szintje fölött, nekiálltunk karaokepárbajt vívni.

A karaoke az a hangtechnikai felszerelés, amit minden, magára valamit is adó japán kocsma vagy étterem tart vendégei szórakoztatása és szomszédai kínzása végett. Száz jen egy kör, a gép darálja a háttérzenét, amire rá kell éne- (ebben segít a mikrofon, amit a repeső mama-szan biztosít, a dalszöveges füzet, majd a gratulációk, melyekbe Pavarotti is belevörösödne) -kelni. Ogava úrral felváltva kotortuk ki japán műdaltudásunk medrét. Favágókról énekeltem, ő halászokról, feldicsértem az északi tavasz gyönyörűségét, ő az északi fogadók érdemeit, én egy kiotói lokálban hagytam a szívem, ő az esős Nagaszakiban. Így mentünk végig a dalszöveges füzeten, mígnem varázsütésre megjelent a felesége, a nővére és a négyéves lánya a helyi lelkész társaságában, mire az étterem tulajdonosa ajándékokat nyomott mindnyájunk kezébe: felhúzható játékbékát a gyermekeknek és a nőknek, meztelen nős kulcstartót a férfiaknak (utóbbiban volt egy kis lámpa is, Ogava urat túlzottan lekötötte a karaokézás, hogy foglalkozzon vele, de a lelkészt lenyűgözte).

Ogava úr vadászott is: – Szarvast, vaddisznót, még medvét is. Egy medve kétszáz kilósra is megnő, fehér folt van a nyakukon¹⁴. A szarvashúst még a vadászat napján betoljuk, nyersen. A medve és a vaddisznó megy a mélyhűtőbe, ünnepnapokra. Holnapra például tervezek egy kis fogadást az új rendőrünknek, akit most neveztek ki a faluba. – (Ogava úr kiürítette hetedik kancsó rizsborát, dél óta pontosan egy tucatnál tartott.) – Kap egy kis vaddisznóhúst, hogy kemény fickó legyen, bár igaz, hogy nincs sok dolga felénk egy rendőrnek. Itt nincs bűnözés. Senki nem téved el. Közlekedési balesetek sincsenek…

Ogava úr imbolyogva felállt, felesége átadta neki a slusszkulcsot.

– Tudja, túl jól ismerjük a helyi utakat. Itt nincs lámpa, itt nincs felfestés…

– Nincs úgy, hogy valaki elnéz egy kanyart?

Ogava úr csuklott egyet, majd összeráncolta szemöldökét. – Esetleg az új rendőr. Még nem tudja, hogy kell felkészülnie az útra.

A szél rejtélyes mintázatai (Orosz)

Télre behozott muskátliscserepek mellett aludtunk egy mosoda padlásán, fagypont alatti hőmérsékletre ébredtünk. A forró kávé a termoszomban hideg, kiábrándító löttyé hűlt. Alig négyszáz méterrel voltunk csak tengerszint felett, de a levegő minden hágón túl egyre hidegebb lett; Kútfalva kékre fagyva derengett a hajnal szórt fényében. Lomha léptekkel indultunk tovább, ízületeink csikorogtak a hidegtől, az utunkat szegélyező kaméliafák zúzmaraszőtte piros virágai eszelős cukorkáknak tűntek.

Az út egy kanyarulatában félkész híd betonpillérei emelkedtek ki a völgyből – több millió dollár a földbe ásva, hogy egyetlen vidéki út egyetlen kanyarját kiegyenesítsék vele. Öt napja volt, hogy elindultunk a Gyékényföld-foktól, az azóta látott építkezések léptékéből nem lett volna könnyű kitalálni, hogy Japán egyik leggyorsabban elnéptelenedő vidékén kelünk épp át. Eltűnődtem, hogy a hivatalnokok, akik jóváhagyják ezeket, mennek-e bárhová gyalog. Egy téli reggelen itt Kútfalván például elhagyatott házak mellett sétálnának el, melyeken rozsdás Coca-Cola-cégérek lógnak, és ha kedvük tartja, ők is megállhatnának abban a félig már kinyitott vendéglőben Kútfalva és Jahata közt, ahol Gyulával megálltunk.

A tátongó hodályban be volt kapcsolva egy petróleumkályha, ennek köszönhetően épp nem fagyott odabent. A vendéglőt három, ránézésre dédanyakorú öregasszony vitte, ezen a korai órán szarvaskonzervvel és instant kávéval tudtak kínálni. Gőz gomolygott a konyhából. Az egyik nő némi keresgélés után talált még nekünk egy nagy zacskó szárított édeskrumplit, amit gondosan a dzsekim zsebébe tömtem. Mentünk tovább, homályosan csillogtunk a zúzmarás közlekedési tükrökben.

A nap első sugarai leértek a völgy aljára és elszublimálták a jeget a hullámlemez tetőkről, a pára még sokáig ott gomolygott a jéghideg levegőben. Bábucsalád henyélt egy zegzugos házban, a férfiak heverőkön cigiztek, a nők a konyhaasztal mellett beszélgettek. Odaköszöntünk egy szembejövő nőnek, aki hozzánk hasonlóan hátizsákkal gyalogolt. A falvak határában rozsdás vészjelző harangok lógtak, alattuk jelölve az elverendő ütemek, hangjuk tisztán kongott az egyre szélesebb völgyben.

Az Anabuki-folyó éles kanyart vett a Curugi keleti lejtői felé, amit az út is követett. A falvak elszórtan álló udvarházakká ritkultak, volt még köztük el nem hagyatott is. Magasra hordott szénakúpok ágaskodtak őrszemként a kaszálókon, árnyékaikat hó bélelte. Az út felért az erdőbe. Útépítő brigádot hagytunk magunk mögött, akik egy földcsuszamlás után javították az utat, fölöttük már csak szarvascsapások szegték a szinte érintetlen hótakarót, melyben tovább gyalogoltunk fölfelé.

Kelet felé impozáns színpadként nyílt ki a völgy, szürkébe és versenyautózöldbe öltözött, fenséges hegyvidék ölelte. A Curugi csúcsára hófelhők ültek, a reggel még krétakék ég mostanra palaszürkévé sötétült. A föld a szél rejtélyes mintázatait fedte fel: volt, ahol száraz aszfalton gyalogoltunk, volt, ahol térdig érő hóban. Kekszet és csokoládét csipegetve, könnyű, álomszerű léptekkel másztunk, és valamikor elértük a Látóhatárontúl-hágót, egy kilométerre az Anabuki-folyó fölött. A hágót ostorozó szélben az aszfalton táncoló havat néztem, a télközép magányos lidércét.

Bedeszkázott ajándékboltok és vendéglők sorakoztak a hágó nyugati oldalán. Eszembe jutott a meleg rizsbor és a sült pisztráng, amit egy májusi délutánon ettem itt, tavaszi zápor után ázottan dideregve. A kólaautomatákon még a pénzbedobó nyílások is le voltak ragasztva. Fenyegetően tornyosult fölöttünk a Curugi, láthatatlanul a hófúvásban, a lassan leszivárgó alkonyatban a világ teteje volt. Megérkeztünk Ijába.

Hetedik nap (Booth)

Felhőktől hömpölygő völgybe kanyargott le az út, fehéren takarták a barátságtalan eget, feketén kapaszkodtak a pőre domboldalakra. Egyedül a közlekedési tükrök csillogtak, az út kanyarjaiban mindent megtettek, hogy visszaadják a felhők által szinte teljesen kiszűrt napfényt. Apró szárazföldi rák ágaskodott fel hátsó lábain, amikor elmentem mellette, és pöttöm ollóival bakancsom felé integetett, majd ahogy elértem a völgy első épületeit, az erdőt irtó láncfűrész visítása jelezte, hogy visszaértem a civilizált világba.

A civilizáció első jele Ogava úr volt, aki reggel tízkor két doboz, már felbontott sörrel lépett ki házából, amiket a kihalt utcán állva ittunk meg. Előző este úgy tizenegyre ért végül haza, mondta, az estét további két kancsó rizsborral és egy harmad üveg viszkivel fejezte be, mielőtt fejét kissé fájlalva nyugovóra tért. A falu új rendőre egy óra múlva volt hivatalos hozzá, Ogava úr a sörrel melegített be a találkozóhoz. Lenne kedvem esetleg maradni ebédre? Biztos volt benne, hogy a rendőr el lenne ragadtatva. De hosszú nap állt előttem, és amikor végeztünk a sörrel, az üres dobozt a két méterrel odébb álló szemetesbe hajítottam, míg Ogava úr a sajátját, némileg tökösebben, a szomszédja kertjébe.

A tavacskává duzzasztott folyó másik oldalán állt a falu iskolája, hangszóróiból derűsen szólt a Sur le Pont d’Avignon, amit valamilyen testetlen hang intelmeinek hosszú sora követett, gondoltam, a tanáré, de pont úgy szólt, mint azok a japán automaták, amik robothangon megköszönik a vásárlást. Ogava úr elmondta, hogy az iskola három éve nyílt meg, és a most nyolcéves fia volt a legelső tanuló, akit beírattak. Egy ideje ő volt az iskola egyetlen tanulója is, a helyi tévéadó kijött valamikor műsort forgatni róla. Legalább feldobták egy kicsit azokat a napokat, gondoltam, amikor a gyerek csak ült ott egyedül egy tanteremben, és a robot ukázait hallgatva várta, hogy kiműveljék a fejét.

Ebédre lerogytam egy kisvendéglőben, ami egy másik iskolával szemben volt, ennek hangszóróiból a Bogey ezredes indulója¹⁵ szólt (Japán valószínűleg az egyetlen ország a világon, ahol annál olcsóbb egy telek, minél közelebb van egy oktatási intézményhez). Alacsony, sétapálcás öregúr állt meg a vendéglő ajtajában, megemelte felém szalmakalapját, majd végigbicegett az utcán, és ugyanolyan udvariasan ismét megemelte egy apró, útszéli Buddha-szobornak. Egy másik öregúr, aki egy Playboy-naptár előtt ülve tintahalat evett, beszédbe kívánt elegyedni velem, de tervét bukásra ítélte erős dadogása, gyakorlatilag érthetetlen tájszólása, valamint hogy ő is követte a nap huszonnégy órájában tajtrészegen tántorgás helyi népszokását. Amikor eleredt az eső, figyelemreméltóan sokféle árnyalatú fogain keresztül odalökte, hogy hagyjak fel mára a gyaloglással, és inkább őt szórakoztassam a délután hátralévő részében. Így aztán leültünk a vendéglő hatalmas tévéképernyője elé, és egy órán át bámultuk, ahogy egy rózsaszínű miniszoknyát viselő bemondólány elcsicsergi az atomkorszak számos előnyét, amit Sikoku élvezhet – mostanra a sziget áramellátásának harmadát atomerőművek biztosítják –, majd bemutatja a makulátlanul tiszta erőművet, amely körül tehenek legelésztek a réten, és földművesek meg halászok vigyorogtak progresszíven a kamerába, most, hogy életük előnyös fordulatot vett.

Már csak huszonheten (Orosz)

A mély hóban egy dzsip keréknyomait követtük. Megdöbbentő volt ezen a szelíd délkörön a völgy dermesztő hidege. Belegyalogoltunk Sikoku jéghideg szívébe, a szélszaggatta völgybe, ahol a Curugi lejtőit a hó hullámai verték, majd tovább, a viharban recsegő-ropogó fenyvesbe, az alkonyatban felsejlő cédrusok és gesztenyefák közé. Valahol odalent a félhomályban két ősi függőhíd ívelte át az Ija-folyó felső folyását, már csak a turisták kedvéért tartották őket karban, akik a nyár rövid heteiben keresik majd fel a völgyet. Órákon át gyalogoltunk, mígnem végül leértünk Nagoróba, az első faluba, amely egy befagyott víztározó alatt feküdt.

Bábuk bújtak össze egy szentély lépcsőjén, sufnikban és kirakatokban és sövényekben üldögéltek, bicikliken és babakocsikban és létrák tetején, és rönkökön és padokon és lépcsőkön, várták a buszt, ami hónapok múlva jön majd legközelebb. Kemény életük volt a hegyekben, és most végre megpihenhettek. Gyerekek álltak egy réten, belepte őket a hó.

A nő, aki készítette őket, egy százötven éves ház elfeketedett gerendái alatt élt. Felmentünk a bejáróján, felléptünk a tornácára és benyitottunk, ő pedig beinvitálta az erdő eltévelyedett gyermekeit. Nyolcvannyolc éves apja a vaskályha mellett ülve cigarettázott. A kályha egy irori, a padlóba süllyesztett régi japán tűzrakó helyén állt, a benne morajló lángokra a nő időnként újabb fahasábot lökött. Az öreg biccentett felénk, majd kigyalogolt a hóba. A hőség delejező volt, alig elviselhető a kint töltött téli napok után. Keresztbe tett lábakkal ültünk a tűz mellett, a nő zöld teát töltött nekünk, majd bambusz gőzölőkosárból húsos batyukkal kínált.

Egy évtizede szökött meg Oszaka eseményhorizontjából, visszaköltözött Nagoróba az apjához, a jádezöld folyó mellé az erdőbe, férjét és lányát a nagyvárosban hagyva. Az asztalon álló, egy éve nyomott brosúrák szerint Nagoróban huszonkilencen laktak. – Már csak huszonheten – pontosított a nő. Mindenki emlékére készít egy bábut, aki elköltözik vagy meghal. Néhány éve rövid dokumentumfilmet forgattak alkotásairól, amit mostanra vagy félmillióan megnéztek, a nőből internetes híresség lett. Kezünkbe nyomott egy-egy tál rizst, amibe az erdőben gyűjtött gombákat és vadnövényeket is belefőzte. Az étel melege belsőnkből lassan izmainkba is átszivárgott.

Amikor később eltűntünk az éjszakában, visszaintegettem holdbázisának tornácán álló apró alakjának, körülötte az összedőlő házakat, az autóroncsokat, az elvadult gyümölcsösöket mély hó takarta. A falu közösségi házában ágyaztunk meg éjszakára, ahol a tatamipadlón bábuk tucatjai vigyázták nyugtalan álmunkat. Hajnali három óra huszonhét perckor földrengés egyetlen nagy rúgása rázta meg a házat. Az ablakban táncoló hófüggönyök addigra kavargó, áttetsző felhőkké sűrűsödtek.

Szikrázó hegyi napsütésre ébredtünk, reggelire megettük a félig megfagyott szarvaskonzervünket és a maradék kekszek morzsáját. Soha életemben nem fáztam ennyire.

Átkeltünk egy hídon az Ija-folyó fölött, hogy megnézzük a falu iskoláját. „…elmondta, hogy az iskola három éve nyílt meg, és a most nyolcéves fia volt a legelső tanuló, akit beírattak. Egy ideje ő volt az iskola egyetlen tanulója is, a helyi tévéadó kijött valamikor műsort forgatni róla” – írta Alan Booth az iskoláról, ami nyolc évvel ezelőtt zárt be végleg. Tágas tornatermében már csak a napfény játszott a parkettát belakó bábuk ünnepi ruháján. Aranyló-kék világba siklottunk, nyomunkban jégkristályok csóvája, és Nagoro letaglózó elégiáját elnyelték mögöttünk a hegyek.

Nyolcadik nap (Booth)

Hűvös időben másztam meg a Kjóbasira-hágót, de így is szakadt rólam a víz, mire felértem a tetejére, és amikor levettem a hátizsákom, hogy pihenjek egy kicsit, csuromvíz ingem mélytengeri ragadozóként csimpaszkodott belém. A Curugi-hegy tisztán látszott az út felsőbb kanyarulataiból, a borús időt feldobta a hegyekből szóló kakukk¹⁶ hangja.

Ez volt a negyedik meredek hágó itt Tokusimában, melyre fel kellett caplatnom. Mindegyiknek lelke volt, melyet talán csak azon bolondok előtt tártak ki, akik gyalog indultak fel rájuk. A komor, viharos Doszu-hágón, ahol a halálra ítélt madárral és az éhes kígyóval találkoztam, valami fenyegető hegyi isten jelenlétében képzeltem magam, aki teremtményeit nem szívélyesen, de nem is irigyen szemlélte, hanem vérfagyasztó közönnyel. A Kavamatát Kútfalvától elválasztó hágó üdítően zöld volt, és a gyönyörű völgy, melybe az út leereszkedett, csészeként ölelte körbe a labdáikat fakalapácsokkal kergető öregeket. A Curugi-hegy alatti hágó még egy rizsbornemissza előtt is láthatatlan maradt volna. És most az út a Kjóbasira-hágóra a létező leglehetetlenebb kanyarokban tekergett fölfelé, megrökönyödésemre egy ponton közvetlenül azon falu fölött találtam magam, amelyről azt hittem, hogy már egy órával korábban magam mögött hagytam.

Gyalogutam nyolcadik napján, nem sokkal déli tizenkettő után értem el a hágó tetejét, ahol átléptem Tokusima megyéből Kócsiba. Sikoku szigete négy megyére van osztva (innen jön nevének jelentése is: „négy ország”), utam ezek közül hármon vitt keresztül. Kócsit ismertem közülük a legjobban – de a tengerparti Kócsit, ahol a régi vár körül nyüzsög a város¹⁷, nem ezt a világvégi dombvidéket, ahol a falvacskák lakóinak minden büszkeségüket össze kellett szedniük, ha ők is Japán „egyetlen családjában” akarták érezni magukat, és azt, hogy bármi közük van a szuperexpresszek és a mikrocsipek távoli világához.

Hat és fél óra alatt egyetlen autó sem ment el mellettem, és egyetlen falatot se ettem, így lett aztán utam egyik maradandó emléke az a két üveg sör, amiket egy huszonöt centis kolbász társaságában fogyasztottam el az első kócsi közértben. Odakint egy virágos ruhába öltözött, kövér nő három életerős kis bonszaifát locsolt a kisposta előtt, és ahogy ültem a közért lépcsőjén a kolbászommal és a papírpohárba kitöltött sörömmel, gyerekek rohangáltak előttem az úton, visítozva és vihorászva, majd miután meggyőződtek arról, hogy pofontávolságon kívülre kerültek, visszakiabáltak, hogy „Hé, haver!”

Az egész világ jobban fest két üveg sör és egy huszonöt centis kolbász után, de maradt azért így is elgondolkodnivalóm. Ahogy haladt előre a napfényes délután, azon istenség kifürkészhetetlen útjain merengtem, aki a földigilisztákat – a kövérebbje harminc centire is megnő – zápor után a hegyi utakra küldi, majd türelmesen megvárja, amíg előjön a nap, ami aztán a gilisztákat vértanúként az aszfaltra süti. Sok egyéb nem volt, ami leköthette volna a figyelmem. Elmentem ugyan egy szalmakalapos öregasszony mellett, aki kétrét görnyedve apró sarlójával vágott magának gyógynövényeket, de a civilizáció csak akkor szolgált tartalmasabb elmélkednivalóval, amikor elértem a Tojonaga nevű kisváros határát – szeméttelepnyi hűtőszekrénnyel és mosógéppel, meg úgy harminc Toyota óriási kupacba rakott roncsával.

A fogadóban, amit Tojonagában találtam magamnak, recsegtek a padlódeszkák, szél csapkodta az ablaktáblákat, a folyosót pedig belengte a pottyantós vécé bűze. A tulajdonosnő sem tűnt kisimultabbnak, mint maga az épület, és talán barátságtalansága okozta, hogy rámtelepedett a rosszkedv. Sokáig ültem a fürdő hideg csempéjén és magamat bámultam a tükörben, túl fáradtan ahhoz, hogy megborotválkozzak, és azon gondolkoztam, hogy talán egy napon elegem lesz majd ezekből a magányos gyalogutakból, abból, hogy estéről estére vadidegeneket próbálok barátkozásra bírni, hogy olyan szobákban alszom, ahol legszívesebben nem aludnék, neoncsövek alatt, mások dísztárgyai közt.

A nő nappalijában vacsoráztam, aki bizonyára felrázta a sört, amíg behozta, mert amikor lekerült az üvegről a kupak, úgy fröcskölt szét a szobában, beborítva a falakat és a fél plafont, mintha tűzoltókészülék habja lett volna. Próbáltunk jó képet vágni hozzá, amíg törölgettük. A sörnek, miután végre belekortyoltam, pont olyan íze volt, mint mindig – az a régi, ismerős, változatlan íz, ami azzal hitegetett, hogy hazaértem.

Ugyanez az ismerős íze volt a másnapi ebédhez ivott sörömnek is, de a vendéglő tévéjében futó híradó megmutatta, hogy a világ ismerősségébe vetett hit ijesztően csalóka tud lenni. Harminc perccel korábban egy, a Richter-skála szerint 7,7 erejű földrengés rázta meg Japán északnyugati partját. Az epicentrum a tenger alatt volt, mintegy negyven kilométerre Akita városától, tőlem úgy kilencszáz kilométerrel északkeletre. Szökőárriadó volt érvényben egy több mint ezerötszáz kilométeres partszakaszon, a szakértők azt jósolgatták, hogy a hullámok akár a három méteres magasságot is elérik majd. Ahogy jöttek a hírek a következő napokban, kiderült, hogy a legnagyobb hullámok tizennégy méter magasra értek. Ültem, és lenyűgözve bámultam az első zavaros jelentéseket Japán utóbbi tizenöt évének legsúlyosabbnak bizonyult földrengéséről. Nyomában száznégy halálos áldozat maradt, bár eleinte még „eltűntként” számolták ezeket az embereket. Legalább ennyire lenyűgöztek ebédelőtársaim gondtalan vállvonogatásai is. Ugyanolyan feszült figyelemmel követték a részleteket, mint én, de ahogy a madár száll, úgy választotta el őket kilencszáz kilométer az elöntött utcáktól és a jajveszékelő anyáktól, és az „egyetlen család”, melynek sok japán szerint mindnyájan a tagjai, hirtelen a fedélzeti magazinok kitalációjának tetszett.

Ilyenkor fölfelé kéne néznem (Orosz)

A térképünkön jelzett ösvény rég eltűnt az aljnövényzetben. Kidőlt fákon billegtünk a Háromcsúcsú-hegy meredek oldalát borító erdőben. – Annyira nem vagyok oda azért, hogy visszaforduljunk – mondta Gyula –, de tehetünk kivételt. – Sarkon fordultunk, egy elmosott híd alatt jeges köveken egyensúlyozva lépkedtünk át a Sásos-patak medrén, majd felkapaszkodtunk a patak imbolygó kövekből álló, sáros, szinte függőleges falára. Szédültünk az éhségtől. Hegymászós könyvek ködös emléke figyelmeztetett, hogy ilyenkor fölfelé kéne néznem, így aztán láttam, ahogy Gyula bakancsa alatt kilazul a falból egy kő, lezuhan a jobb vállam mellett, majd a patakpartba csapódik.

Valamivel később egy télre bezárt fürdőház parkolójának átmelegedett aszfaltján ültünk, ahol elcsipegettük az utolsó kekszeinket. A hortenziák elszáradt virágai világosbarnán parázslottak a havas hegyvidék fényében. Miután visszaértünk a 439-es útra, elmentünk egy apró szárazföldi rák stencilezett képe mellett, ami fodrászatot hirdetett, a képen a rák ollói hajszárítóvá és hajvágó ollóvá alakítva. Hosszasan eltűnődtem azon, hogy egy szárazföldi ráknak már eleve van ollója, minek neki hajvágáshoz külön még egy hajvágó olló is.

Az út az Ija-folyó mentén kanyargott le a völgybe, a nap minden léptünkkel egyre melegebben sütött. Orsós magnóba való, SUPER KARAOKE feliratú szalagok álltak ládaszám egy szentély fészerében, ahol egyszer meghúztam magam éjszakára. Nyitva találtunk egy vendéglőt Ocsiai faluban, ahol az út éles kanyart vett egy domb alatt, melyen vendégházzá alakított középkori, nádtetős házak álltak. Azt éreztem, hogy ereim infúzióként, minden átmenet nélkül szívják magukba a sört és a hajdinatésztát.

Lebegtünk lefelé a völgyben, aranyló délutáni fényben, és gyerekek futottak szembe velünk. Három fiú és két lány, mindnyájan fehér trikót és sötétkék sortot viseltek, versenyt futottak hegynek felfelé, túl a virágosnádban rozsdásodó kisfurgonokon, majd eltűntek. Melegítőik rendetlen kupacban vártak egy alagút bejáratánál. Utoljára akkor láttunk gyerekeket, amikor magunk mögött hagytuk a tengert. A hegyeken végigjátszott az alkony ragyogása, majd beleolvadtak a szürkületbe. Gyulával éjszakába nyúlóan beszélgettünk egy elhagyatott ház agyonpakolt szekrényeit támasztva, aztán elheveredtünk a sötétben.

Reggelre megült a völgyben a hideg. A házban pakoltuk össze hátizsákjainkat, ahol a plafonig értek a felnőttpelenkák bontatlan csomagjai és a szemét, majd kifeszegettük a bejárati ajtót, ami a felgyűlt avarban alig járt már. Ez volt az utolsó együtt töltött reggelünk. Megmostam hidegtől feldagadt képem egy patakban, mire végeztem, nem éreztem az ujjaimat, de Gyula vidáman bandukolt felém, és bizarr, hihetetlennek tűnő hírt hozott: az országban, ahol semmi nincs nyitva kilenc előtt, talált egy kávézót, ami már nyitva volt ezen a korai órán. Kiderült, hogy csak egy kisbolt az, néhány rozzant székkel az egyik sarokban, de kaptunk instant kávét, és eltűnődhettünk a japánok hozzáállásán a hőszigeteléshez és a fűtéshez. Ebben a magashegyi völgyben a vérszegény petróleumkályhával megtámogatott egyrétegű ablakok tökéletes választásnak lettek minősítve a tél megpróbáltatásai ellen. A boltot idős házaspár vitte, úgy be voltak öltözve, mintha a sarkkutatás hőskorából érkeztek volna. Az öreg átmenetileg benézett a modern világba, és elektronikus számológépen ütötte be a kávéinkat, bár pultján állt még egy szoroban, a japán abakusz is.

Elindultunk a hegyoldalban a Kjóbasira-hágó felé. Jégcsapok lógtak mohával és pálmákkal benőtt, buja tetőkről, ebben a szubtrópusi világban nem volt könnyű kiigazodni sem a hőmérsékleten, sem a növényzeten. A cédrusok törzsei közt lebegő ritkás ködöt fénybe borította a kora reggeli napsütés. Dér lepte a falvakban álló autókat, voltak köztük újak is. Tönkrement automatákban kólásdobozok rozsdásodtak. Elmentünk egy kilencvenes évekbeli síoverállok színeibe öltözött brigád mellett, akik egy földcsuszamlás megfagyott maradékát csákányozták.

Ahogy a Tenguzuka-hegy hólepte piramisa a völgy fölé emelkedett, a hágó felé tekergő utat körülvevő táj pompája már-már Közép-Ázsia léptékét és elrendezését idézte. Az égerek áltobozai fekete csillagképeket rajzoltak a krétakék égre. A hágó nyerge közelében az út hómezőkké terült szét, bántam, hogy nincs nálam a gleccserszemüvegem.

A Kaiserwetterben sütkérező Kjóbasira-hágón, ezeregyszázharminchárom méterrel a tenger szintje fölött, még egyszer utoljára visszanéztünk Tokusima havas csúcsaira. Nehéz lenne ezeket a hegyeket magasnak hívni, és az Ija-völgy sem Hunza vagy a Vákhán. Szelíd ormaik és füves lankáik a hóból és a jégből és a fagyos téli éjszakákból nyerik nyugtalanító, transzformatív erejüket. Ez az erő képes lenyúzni az élőkről a meleg bőrt és kitépni mellkasukból a dobogó szívet, képes tömeget adni a szellemeknek és testet, olyan erő ez, amely felidézi az örökké hóba és jégbe fagyott hegyeket – és milyen ereje lehet azoknak, ha az ember már ezektől a szelíd, füves, fagyos japán csúcsoktól is félig megbolondul és felperzseli az élet. Mezítláb álltam a hóban, éreztem, ahogy bizseregnek tőle a talpaim, aztán továbbindultunk Kócsi völgyei felé, a meleg napsütésbe.

Kilencedik nap (Booth)

Verőfényes, már-már nyári nap volt, és ahogy a Josino-folyó felső folyása mellett kanyargó keskeny úton haladtam, éreztem, ahogy a tűző napon vörösre ég a karom és a fejem. Az útépítőket, akik mellett elmentem, valahogy mindig teázás közben értem. Az idősebb emberek odaköszöntek, a fiatalok jellemzően nem. A semmi közepén egy sufni oldalára tűzött felirat akupunktúrát és masszázst hirdetett, komolyan elgondolkoztam, hogy megállok negyven percre, hogy csináljanak valamit a bedagadt bal bokámmal. De nyert a verőfényes, már-már nyári nap, és a Szameura-gát felé vezető út végül az egész kaland egyik legkönnyebb és legkellemesebb szakaszának bizonyult. Épp ásták fel a rizsföldeket a domboldalakra kapaszkodó teraszokon, a sáros földtől úgy bűzlött az egész környék, mint előző este a reterát. Megállt mellettem egy furgon, vezetője angolul kezdett beszélni hozzám, de egy szavát sem értettem, és miután harmadszorra is hiába próbáltam kihámozni, hogy mit mond, végül japánul válaszoltam, mire felröhögött, megrázta a fejét, és rátaposott a gázra.

– Nézd már, úgy néz ki, mint egy külföldi! – csodálkozott rám három triciklis kissrác. Egy útszéli eperárus úgy állt fel, amikor meglátott, mintha vissza kéne tisztelegnie. Majd egy mogorva, pocakos férfi futott elém egy benzinkút épületéből, hogy megkérdezze, mégis hová megyek.

– Megnézem magamnak a gátat.

– És beszél japánul! És gyalog van! Micsoda bátorság!

Késő délután pillantottam meg először a Szameura-gátat, ami úgy tornyosult a völgyecske fölé, mint valami idegen űrhajó, ami szét akarja azt lőni. Japán negyedik legnagyobb gátjának tömege tökéletesen kilóg ebből a félreeső dombvidékből, százhat méterével úgy tizenegyszer magasabb a környék legmagasabb épületeinél is. A helyi boltostól kapott brosúra szerint a gát „Kócsi Tíz Leghíresebb Látványossága” közül a második, eszembe is jutott, hogy mekkora kultúrája van ebben az országban a dolgok, látványosságok és események osztályozásának és megszámolásának. Japánban van „Három Híres Festői Látvány” és van „Három Ünnepelt Díszkert”. Van az „Öt Legnagyobb Északkeleti Téli Ünnepség”, van a „Tizennyolc Legjobb Kabuki-színdarab” és le lehet festeni a „Fudzsi-hegy Harminchat Nézetét” is. Japánban még a duzzasztógátakat is csoportosítják, és ahogy a meredek úton felsántikáltam Kócsi Második Leghíresebb Látványosságához, azon tűnődtem, hogy vajon hány Japánul Beszélő Elmeháborodott Külföldi Csavargóra van szüksége a helyieknek ahhoz, hogy bennünk is meglássák az osztályozandót.

A gát által felduzzasztott mesterséges tó partján a megyei vendégház méretes épülete állt, itt töltöttem utam kilencedik éjszakáját. Egyedül vacsoráztam meg a száz főre tervezett kantinban, majd hajnali négy óra negyvenötkor vízimadarak ádáz kórusa ébresztett – életem tizenhatodik leghangosabbika.

Száznegyven a Snickers (Orosz)

Délutánra leértünk a Kjóbasira-hágó nyergéből a Josino-folyó völgyébe, kilencszáz méterrel a hágó alá, és ahogy beléptünk Tojonaga egyetlen közértjébe, a behavazott Tokusimában töltött napjaink emléke azonnal halványulni kezdett. A polcok bőségszaruként roskadoztak az ételtől, bárkit elkápráztattak volna, aki az előző hetet csokoládén, kekszen és néhány tál hajdinatésztán tölti. Rettentő vacsorát vásároltunk össze, a csirkét, a halat és a sört a vasútállomás várójában pakoltuk ki, ahol órákon át beszélgettünk. Gyulának másnapra vissza kellett érnie Jokohamába. A peronon állva néztem, ahogy elviszi az egykocsis kisvonat, melyen rajta kívül alig néhányan ültek, majd átrohantam a felüljárón a sínek fölött és belegyalogoltam az éjszakába.

A levegő párás volt és meleg, jóval fagypont fölött, és azon az úton találtam magam, amin két évvel korábban gyalogoltam a másik irányba. Lábaim nyomát követve indultam délnyugatnak a Kócsivárosba vezető sínek mentén. Üres, fényárban úszó expresszvonatok zúzták szilánkokká a csendet, és az éjszaka sötétje úgy tüntette el nyomaikat, mint az óceán felszíne az üdülőhajók hullámait. Mentem felfelé a sínek mentén az Ananai-folyó völgyében, majd amikor a vasút eltűnt egy alagútban, felmásztam egy dombra a folyó bal partján, ahol egy magasságban találtam magam Ószugi két óriáscédrusával: a párhuzamos világot figyelő istenekkel. Ágaik alatt aludtam el, egy múzeumnak hívott fészerben, egy szarvas és egy plüsstigris trófeája alatt.

Másnap kora reggel a halovány fényben felhők gomolyogtak a lombok közt. Itt pillantottam meg az első éjjel-nappalit, amióta elindultam: egy Family Mart volt az. A kereskedelem és a kényelem ezen csodái olyan sűrűn lepik el a városi Japánt, hogy az embernek eszébe sem jutna átkelni az úttesten értük, de a Tokusima vadonjában töltött hét után ez az éjjel-nappali távoli birodalom előretolt helyőrségének tetszett, féreglyuknak abba a másik Japánba, ahol Gyula épp hátradőlve száguldott Jokohama felé egy Sinkanszen szuperexpressz kocsijában, a gyalogtempó ötvenszeresével.

Minden éjjel-nappali ugyanúgy néz ki, teljesen agyatlanul is ki lehet igazodni bennük. Makulátlan mosdók, forró kávé, száznegyven a Snickers, vannak azok a jégkrémek, amikben vékony csokoládéréteg van a tölcsér és a fagylalt között, könyvtárnyi stócokban áll a háziasszonyos szexújság, aztán van az a kis piros postaláda a kassza alatt, aminek visszarugózik a fedele, vannak csípős csirkefalatok, kisüzemi sör Karuizavából, maszkok, trikók, viszki, és ugyanúgy lehetnénk Hokkaidón vagy Mijazakiban, mint Akitában, Óitában vagy Tocsigiben. Elviteles kávéspohárral a kezemben léptem ki a szitáló esőbe és vissza a smaragdzölden siető Ananai völgyébe.

Átmentem egy alagúton a Kócsivárosba tartó autópálya alatt – ez volt az egyetlen fizetős út Sikoku belsejében – és nyugati bejáratából visszajutottam a Josino völgyébe. Torkolata közelében, Északkelet-Tokusimában, a folyó laposan tükröződve hömpölyög széles árterén át a szántóföldek közt, melyeken indigónövényt és rizst termesztenek; de itt, felső folyása mentén, vize még hegyi patakként zúgott a bambuszligetek mellett, szürke görgetegek közt. Ráfordultam a régi útra Tosza felé. Két karcsú nyurgaponty hevert egy törpefurgon hátuljában, vérvörös kopoltyúikon át felnyársalva a szürke eget bámulták, és rákezdett az eső, és lemosta az oxigéntől még pirosló halvért a furgon fekete platójára.

Megálltam hallgatni az esőt. A nedves levegőnek ásványos szaga volt. A völgy a zöld árnyalataiban tobzódott, virágzó szilvafák bíbor koronái pettyezték az olvadó hófoltok közt. Női hang szűrődött ki egy házból, kertjében cingár újhagyma-hadsereg gyalogsága sorakozott. Égő szemét kojtolgott egy olajoshordóban, a csenevész lángokat műanyag palackok és narancshéjak táplálták.

Az egyenes úton félig álmodva teltek az órák. Rozsda hullámai nyaldosták az útszéli sufnik bádogfalait. Elhagyatott busz kandikált ki a fák közül, olyan vastagon benőtte a zuzmó és a moha, mintha hajóroncs lett volna egy trópusi tengerben. Végigmért egy vaddisznó, majd visszacsörtetett a sűrű bozótba. Nem esett nagyon, de nem is állt el, nadrágom idővel nehéz szivaccsá ázott. Megálltam inni egy kávét, és megkérdeztem, hogy van a Lajos.

A világbajnok kajakosunk (Orosz)

– Úgy tíz évbe telik, mire kajaklapáttal megtanulsz tökéletesen evezni egyet – mondta Lajos, majd evezett néhányat, tökéletesen. Tosza jéghideg tornatermében ültem, és néztem, ahogy maximumra tekeri az ellenállást az evezőpadon. Tanítványai beszállingóztak a délutáni edzésre. Az eső a tornaterem mennyezetét verte. Lajos csak evezett, egyszerre döbbenetes erővel és egy táncos kecsességével, a négy éve visszavonult kajakvilágbajnok még mindig bárkit megvert volna itt Japánban. Félúton voltam Sikokun át.

Lajost egy napsütötte tavaszi napon ismertem meg két évvel korábban, amikor megálltam egy sörre a helyi éjjel-nappaliban, ahol valaki megkérdezte, hogy mennyire sietek. Mert ha nem, bemutatna a „világbajnok kajakosunknak”, aki épp akkor költözött Toszába Koreából, ahol a válogatott edzőjeként dolgozott. – Jobb ötletnek tűnt a versenyzés utáni életre, mint Magyarországon bohóckodni a bulvárban, de elegem lett abból, hogy hotelekben élek, egyik napról a másikra, a családom meg közben Magyarországon van – mondta. – Egyszer elvittek minket megnézni egy duzzasztógátat, több mint száz méter magas, de nincs mögötte semmi, viszont a folyón felfelé, a demilitarizált övezet északi oldalán, van egy másik gát. Az üres gátat Béke-gátnak hívják, és kiderült, hogy azért van, hogy ne öntse el a víz Szöult, ha az északiak az ő oldalukon berobbantanák a másik gátat.

Időközben elállt az eső, szétszéledtek a völgyre nehezedő sötét felhők. Az ezüstös alkonyatban a gyerekek is elindultak hazafelé. Beültünk a kocsiba és elmentünk vacsorát venni a szupermarket halpultjából, a fenotípusok tobzódása mutatta, hogy alig egy órára van Kócsivárosban a nagy halpiac. Csíkos, sárgán fluoreszkáló halakat vettünk, szögletes mélytengeri szörnyetegeket. – Még nem próbáltam végig az összeset, de eddig mindegyik nagyon finom volt – mondta Lajos.

Fogas tengeri keszeggel, skorpióhallal és sörrel megpakolt szatyrokkal mentünk haza, ahol Lajos lánya megtanított szumózni és rögtön el is vert. Hiába voltam háromszor nehezebb nála, Zorka erős volt és sportos, a vereséget nem tudtam kizárólag az elfogyasztott sörre fogni. A kislány követte még a magyarországi tananyagot is anyjával, de közben már a helyi iskolába járt, mostanra folyékonyan beszélt japánul. Eltűnődtem, hogy vajon otthagyják-e valaha ezt a tágas, kényelmes házat a dombtetőn, ami cédrusokra és egy bambuszligetre nézett, és kevesebbet kértek érte egy hónapban, mint egy budapesti garzonlakásért.

Másnap délután felmentünk kocsival a Tosza fölé tornyosuló Szameura-gát tetejére, amely néhány méterrel volt csak alacsonyabb, mint a koreai Béke-gát. „A gát által felduzzasztott mesterséges tó partján a megyei vendégház méretes épülete állt, itt töltöttem utam kilencedik éjszakáját” – írta annak idején Alan Booth, saját utam kilencedik délutánján pedig végignéztem, ahogy sárga markoló dúrja el a vendégházból maradt vasbetonkupacot, melynek helyére egy Tokióból idehívott építész tervezte meg Lajos leendő kajakközpontját. Volt itt Toszában bőven pénz, egy része arra ment, hogy felbéreljenek egy világbajnok magyar kajakost, hogy megtanítsa a gyerekeknek ezt a Japánban szinte teljesen ismeretlen sportot, annak halvány reményében, hogy az ilyen egzotikus lehetőségek idecsábítják majd szüleiket, hogy Kócsi belsejének elnéptelenedett falvaiban neveljék fel őket, ahol a parlagon hagyott rizsföldek mozaikján már csak az elszaporodott szarvasok lakmároztak.

Vettünk egy kávét és kiültünk a mesterséges tó fölé épült új szálloda üres teraszára. – Látod azokat az öreg cseresznyefákat lent a parton? Az összeset ki fogják vágni tavasszal, hogy ne takarják ki a tavat a vendégek elől – mondta Lajos, és néztük, ahogy a tó tükre a fák halálra ítélt ágai közt csillog, bár a látványt nagyrészt kitakarta a hotelt körbevevő műanyag kordon. Egykori dombtető emelkedett ki a mesterséges tó vizéből, rajta a hajótörött istenek szentélye.

Este, amikor hazaértünk, viszkit töltöttünk nyolcezer éves antarktiszi jégdarabokra. – Egy bálnavadásztól kaptam, akit tavaly ismertem meg – mondta Lajos. – Minden évben négy hónapot van a Jeges-tengeren, másik négy hónapot a Déli-óceánon. – A csillogó jegek mikroszkopikus buborékok pattogásától sisteregtek, a belőlük kiszabaduló levegő egyidős volt a japán őskor vadászó-gyűjtögetőivel. Amikor végül mindenki felment aludni, kikapcsoltam a petróleumkályhát, kinyitottam az ajtót, és elheveredtem a matracomon a hideg éjszakában.

Tizedik nap (Booth)

Tosza városkájában táblák hirdették, hogy mintatelepen járok, további táblákon pedig a város jelszava állt: „Mindenki egyért, egy mindenkiért”, amiről persze a három testőr jutott eszembe. A széles, tükörsima utcák mentén nemcsak járda volt, de még külön bicikliút is. A város szélén az alacsony házak fölött pontyzászlók verdesték az utolsókat – végső túlélők a Fiúk Ünnepségéről, ami huszonhárom nappal ezelőtt ért véget – a városon túl pedig, ahol az út összeszűkült, négy önelégültnek tűnő építőmunkás zúzta szét bulldózerrel a folyópartot. A dombok közé még keskenyebben tekergett az út, és különös képmások szegélyezték: nem a gyakori Dzsizó-szobrok, az utazók és a gyermekek védőszentjei, hanem ódonabbnak tűnő, kevésbé gondoskodó lények – vaddisznó, ló, sápadt, igéző róka. A magányosan álló házak legtöbbjének saját kiskertje vagy gyümölcsöse volt, a kertek előtt madáretetőnek tűnő emelvények kínálták a terményt, becsületkasszaként szolgáló kólásdobozokba kellett dobni a jent. Az egyik teljesen kihalt utcán vettem is száz jenért egy műanyag doboz epret. Nagyon finom, sötéten illatozó, őszinte eprek voltak – nem azok a városi eprek, amik átvernek azzal, hogy a legnagyobbak ülnek a doboz tetején –, és még mindig majszoltam őket, amikor lábaim alól elfogyott az aszfalt, és azon a földúton gyalogoltam tovább, a néptelen dombvidéken, amelyre a térképem szemérmetlenül 439-es főútként hivatkozott.

A japán gyalogútjaimon használt térképek eleve hagytak némi kívánnivalót maguk után. Volt köztük olyan, ami nem létező utakat mutatott, egy másikról olyan levágások és főutak hiányoztak, amelyek öt éve megvoltak már, amikor a térképet nyomták, a Kócsi-térkép pedig, amit most néztem, a dombok tetejére tette a falvakat, ahol soha nem élt ember és nem is fog. Különös, hogy ebben az országban, ahol ennyire szeretnek mindent megszámolni és osztályozni, pont a térképek ilyen pongyolák, de legalább volt kifogásom, hogy öregasszonyokat hajkurásszak, akik a legnagyobb örömmel mutatták meg azokat a gyalogösvényeket, amiket egyedül ők ismertek. Meredek rizsteraszokon vágtam át, voltak olyan ösvények, amelyeken láthatóan az előző aratás óta nem járt senki, ezeken sütkéreztek azok a fekete kígyók, amik egyszerre megnyugtató és hidegrázós tempóban siklottak el lábaim elől.

Az öregasszonyok egytől egyig hősiességemen álmélkodtak, hogy ilyen hosszú gyalogútra vállalkoztam, de miután egyikük sem hallott még sem a Gyékényföld-fokról, ahonnan indultam, sem a Szada-fokról, ami felé tartottam, nehéz volt elmagyarázni nekik, hogy pontosan mit is csinálok. És míg az öregasszonyok örömmel álltak meg beszélgetni velem egy kicsit, unokáik – legalábbis amikor egyedül futottam velük össze – elfehéredve, összeszorított szájjal csak annak örültek, hogy találkozásuk ezzel a kifürkészhetetlen jelenséggel sikeres menekülésben végződött. Fiatal férfi állt csupasz lábakkal, combközépig a sárba süppedve egy szántóföldön, a megdöbbenéstől némán bámult meg. Vele ellentétben az a fiatal nő, aki tizenegy hónapos csecsemőjével a hátán a kisboltot vitte, bizalmába fogadott, és elmondta, hogy ő eredetileg Oszakából való, és halálra rémíti ez a kihalt, néma táj. Akárhányszor megáll éjszaka egy autó, azt érzi, segítségért kell telefonálnia. És minden nap tehetetlen rémület telepszik rá, amikor a nap végén az alkonyatot várja.

Gohokuban a faluházán megkérdeztem a csacsogó recepcióslányt, hogy merre a legközelebbi fogadó, mire közölte, hogy még öt kilométer. Felsóhajtottam, és megkérdeztem tőle, érdemes-e odatelefonálni.

– Á, dehogy – mondta –, ne fáradjon vele. Ilyenkor mindig van szabad szobájuk.

Arra érkeztem, hogy a fogadóban még a padlást is kiadták annak a brigádnak, akik épp a környék csatornahálózatát újították fel. A fogadósnő közölte – miután végre sikerült elrángatnom a Space Invaders játékgép elől, melyen épp péppé verte a csatornaszerelőket –, hogy szóba sem jöhet, hogy nála aludjak, és máshol sem tudok aludni, és nem, nem fogja nekem megnézni a telefonkönyvben, mert kifolyik a szeme a Space Invaderstől, és nem, azt sem engedheti meg, hogy az előtérben vagy a folyóson bebújjak a hálózsákomba, és megtenném esetleg, hogy odébb állok az ajtóból, mert nincs miről beszélgetnünk.

Szónoklata felbosszantotta a csatornaszerelők főnökét, aki a fogadósnő mögött ólálkodva utalt arra, hogy kezd elege lenni a női elme működéséből. Először határozottan közölte vele, hogy szíveskedjék felhívni a szomszédos vendéglőt, akik időnként elszállásolták a csatornaszerelőket, amikor még ennél is többen érkeztek, amit – meglepetésemre – a nő meg is tett, de a vendéglőből közölték vele, hogy náluk sincs hely. A főnök még bosszúsabban kijelentette, hogy nem hiszi, amit a vendéglős mond, és átküldte a nőt, hogy oldja meg személyesen.

Jól jelezte, hogy bevételének mekkora része származott a csatornaszerelőktől, hogy a fogadósnő szó nélkül engedelmeskedett, bár a vendéglős válasza személyesen is ugyanaz volt. A főnöknek ekkor eszébe jutott, hogy tud egy másik fogadót is, ami a konkurens csatornaszerelőknek szokott szállást adni, és addig nem tágított a fogadósnő mellől, amíg az végig nem lapozta a céges telefonkönyvet, és meg nem találta benne a nevezett fogadót. Őket is felhívatta a nővel, mindnyájunk megkönnyebbülésére az a válasz érkezett, hogy van üres szobájuk. Fáradságait megkoronázandó a főnök közölte, hogy a fogadó a közelben van, és hogy most azonnal átvisz a csatornaszerelő-furgonnal. Hosszú japán gyalogútjaimon egyszer sem éltem a számos lehetőséggel, amikor valaki fel akart szedni kocsival, és úgy éreztem, hogy becsületem most sem engedheti ezt meg. De a sötétség, az éhség és lángoló lábikráim még a csatornaszerelőknél is buzgóbban érveltek a fuvar mellett, így aztán megkértem a főnököt, hogy mutassa meg a térképen, hol is van pontosan ez a fogadó. Kiderült, hogy potom tizenkét kilométerre, és még így utólag is hátborzongatónak találom, hogy csak azután szálltam be a csatornaszerelő-furgonba, miután meggyőződtem róla, hogy abban az irányban tizenkét kilométer, ahonnan jöttem, szóval a csatornaszerelők emberszeretete nemhogy megrövidítette ezt a holdkóros utat, de még nyújtott is rajta – nagyjából másnap délre tűnt reálisnak visszaérnem ugyanide. Szokták emlegetni a protestáns munkaerkölcsöt, de létezik protestáns gyaloglóerkölcs is, ami legalább ugyanannyira perverz.

Az este további részét egy másik csatornaszerelő brigád társaságában töltöttem, akik képregényeket lapozgattak és felszerelésükben botladoztak. Hajnalig ötször keltem fel, vagy az éjfélkor rákezdett eső zajára, vagy a lábaimban lüktető fájdalomra.

Tizenegyedik nap (Booth)

Utam tizenegyedik napján délben abban a vendéglőben ebédeltem, ahol előző este nem alhattam. A plusz tizenkét kilométert felhőszakadásban kutyagoltam végig, közben ismét elmentem a gohokui faluháza mellett, ahol a csacsogó lány a recepción ma is készen állt megnyugtatni az utazókat. A vagy tíz órája szakadó eső még akkor is ömlött, amikor kiléptem a vendéglőből, hogy ismét nekivágjak egy hágó felé vezető szűk emelkedőnek. A déli híradó megerősítette, amit testem már reggel óta tudott: a hőmérséklet egész Japánban öt fokkal esett a sokéves átlag alá – kiegészítve azzal a meghökkentő, más évszakba illő részlettel, hogy a Fudzsin még havazott is.

A fogadóban, ahol előző este aludtam, előzékenyen a kezembe nyomtak egy esernyőt, de ha az ember nyolc órán át gyalogol záporban-zivatarban, ennyi erővel egy rongyot is tarthatna a feje fölé. A fárasztó emelkedőn nem mertem megállni pihenni, mert féltem, hogy kihűlök, és attól is tartottam, hogy a hidegtől csak rosszabb lesz a torkomban bújkáló megfázás. Össze-vissza kanyargó, jelöletlen ösvényeken vágtam át fölfelé menet, legnagyobb meglepetésemre végül pont ott kötöttem ki, ahol akartam, majd a délután második felében bőrig ázva, dideregve ereszkedtem le a hágóról az Ikegava nevű derűs kisvárosba, ahol futókör hivataloskodó táblája és élénk narancssárgára festett villanyoszlopok fogadtak.

Az életteli asszonysággal, aki a fogadót vitte, újságpapírt tömtünk a bakancsomba, majd ő felkarolta és a mosókonyhába vitte átázott, bűzlő ruháimat, míg én kimostam a zoknimat a csapban, egyéb tisztítószer híján mosogatószerrel. Az esti híradó az akitai szökőárban meghalt gyermekek temetését mutatta, a zokogó anyák a hamvakkal teli apró urnákat ásták a földbe, majd virágokat hajítottak a tengerbe.

Lent, a fogadóval szomszédos kis kocsmában, ahol szintén az életteli asszonyság elnökölt, hat öltönyös-nyakkendős férfi ünnepelte egyikük előléptetését. Az ünnepség már akkor is elég duhaj volt, amikor beléptem, de érkeztemre valóságos cirkusszá vált. A fogadósnőtől kapott vékony pamutköntösben ültem, ami viccesen kicsi volt rám, és az este jelentős részét azzal töltöttem, hogy próbáltam ennek redőibe dugdosni a férfiak címeivel teleírt fecniket és a névjegykártyáikat, melyeket megállás nélkül nyomkodtak a kezembe. Amikor elérkezett a karaokézás ideje, a cirkusz elsőszámú látványosságává léptem elő, közönségem félelemmel vegyes tisztelettel szemlélte a csodagyermek és a mutatványos fóka ezen különös keresztezését. Minden strófa után rizsborral kellett koccintanom mind a hat öltönyössel, és le is kellett húznom mind a hat poharat, így aztán egyre gyakrabban megesett, hogy a soron következő strófa fele lemaradt, az este előrehaladtával pedig egyre nehezebb volt kivenni, hogy miről is énekelek.

Idővel eluntuk a karaokét, és a környék történelméről beszélgettünk. Van itt a városkán túli hegyekben egy Kaméliáshegy nevű félreeső falu, ahová, mint azt elmondták, a balsorsú Heike-család tagjai menekültek, miután 1185-ben vereséget szenvedtek a dannourai csatában. Magukkal hozták Antokut, a gyermekcsászárt is, akiről nyolcszáz éven át mindenki azt feltételezte, hogy odaveszett az ütközetben; így történt, hogy Ikegava egy kocsmában elregélt legendái másfél perc alatt írták felül nyolc évszázad hivatalos történetírását.

Nem sokkal ezután a társaság hat tagja közül öten szemérmesen eltávoztak egy „négy és fél tatamis afférra” (az ínyencek így hivatkoznak stikában a gésázásra). Teljes leendő olvasótáborommal egyetemben reménykedtem, hogy az öt férfi engem is magával hív, ehelyett egyedül maradtam a hatodikkal, egy Jamazaki nevű, vörösképű, köpcös fickóval, aki semmi érdeklődést nem mutatott a gésák iránt, annál jobban érdekelte viszont, hogy kezét arcpirítóan alulméretezett köntösöm alá dugdossa, és megcirógassa a térdem.

– Ideje lassan hazaindulnia, nem gondolja? – javasolta a fogadósnő, haragosan méregetve Jamazakit a bárpult másik oldaláról.

– Ja, hogy magát ez nem érdekli? – kérdezte savanyúan Jamazaki.

Olyan bocsánatkérően vigyorogtam, ahogy csak tudtam, majd leléptem, köntösöm fodraiból elpazarolt konfettiként hullottak a névjegyek és a fecnik.

Ötösben hajtani (Orosz)

Reggelre dértől szikrázott Lajos fehér, szénszálas kajakja, indultam tovább nyugatnak a tejfehéren kavargó ködben, ami hamarosan feloszlott. Két fiatal nő babakocsikkal indult vásárolni egy élelmiszerboltba, az emberi szaporodás első meggyőző jelei voltak, mióta útnak indultam. Egy játékterem romjai és egy útszéli vendéglő után – ahová már nyitásra beültem egy tál hajdinatésztára – egy kisfiú egyedül dobált kosárlabdájával a palánkra egy kihalt játszótéren. Az út a Dzsizódzsi-folyó kanyarulatait követte a teraszos rizsföldek alatt, hamarosan olyan meleg lett, hogy ingujjra vetkőztem. Elment mellettem egy Ferrari 458, az összeszűkülő völgy felerősítette a sportkocsi remegő felhangjait.

Ahol szentélyeket és kőlámpásokat és üzenőtáblákat láttam, lekanyarodtam a 439-es útról, és inkább a levágott falvak holtágain gyalogoltam át, lépteim zaját kőfalak, fehérre meszelt raktárak, üres garázsok mondták vissza, a megkapóan békés falvakból már a kólaautomaták és a fodrászok is eltűntek. Baljós éle volt ennek a békének, a csöndben Tokusima belsejének völgyei visszhangzottak, a következő generációt sejttették, akik már soha nem fognak itt élni. Vége lesz ennek a tájnak, a komor cseréptetők beszakadnak, a sövényeket elnyeli a vadon.

Leültem egy templom tornácán, meztelen talpaimat a hideg kőlépcsőn pihentettem, aztán felmásztam egy alagút fölött a régi hágón átvezető útra, ahol a megkopott, behorpadt közlekedési tükrök alatt a mohával benőtt aszfaltot elszáradt cédruságak szőnyege borította, az erdőszéli kunyhók alig-alig látszottak ki a bozótból. A hágó másik oldalán a nap gyémánt fénye a Kamija-folyó nyílegyenes völgyét világította be, rózsaszínen és lilán és Miura-zölden virágzó szilvafák mellett mentem el, a szántóföldek közt magányos iskoláslány tolta biciklijét.

Kispatakon, a Kamija-folyó és a Kispatak-patak találkozásánál, egy garázskapura festve óriás repülőmókus húzott el hat gyerek fölött, akik ökölbe szorított bal kezeiket égnek emelték, a fehér trikóik hátára írt betűk pedig kiírták, hogy KOGAWA (Kispatak). Ahogy észrevettem a fürdőház bejáratán a feliratot, hogy átmenetileg zárva, hirtelen több fokot hűlt a levegő. Egy raktárépületben ágyaztam meg, egy poros irodabútorok és felfordított ládák közé ékelt, összecsukható asztal tetején, másnap színtelen reggelre ébredtem.

Olyan nap volt, amikor fel kell tenni egy jó lemezt és elmenni autózni, pompás kávét inni termoszból, ötösben hajtani a tükörsima úton – álmok valami előző életből, már alig emlékeztem, letértem inkább a főútról és felmentem a régi úton, ami betonpillérek alatt kanyargott, rövid alagutakon bújt át, a Kispatak-patak fölötti dombokon hullámzott; egy út, ami még embereknek is készült, nem csak autóknak. Nagyrészt Sóva császár uralkodásának ötvenötödik évében épült, abban az évben, amikor születtem, de már most szinte teljesen elhagyatott volt, törött vízkerekeket hagyott maga mögött és vendéglők romjait, buszmegállókat, ahol a menetrend napi három, nyilván teljesen üres buszt ígért, raktárak megereszkedett vályogfalait, tűzifa elszürkült rakásait, évekkel ezelőtti árakat mutató automatákat, melyek úgy tettek, mintha még árulnák a bennük rozsdásodó kólásdobozokat. Az útszéli Dzsizó-szobroknak, az utazók és a halott gyermekek védőszentjeinek, műanyag poharakban őszibarackos gyümölcszselét hagytak felajánlásként, az erdőben fából faragott bagoly gubbasztott műanyag esernyő alatt.

Ez volt az Ótóge, a Nagyhágó, a vízválasztó a Kispatak-patak és a Vadászhegy-patak között, melyek végül mindketten a Nijodóval egyesülnek majd, nem mintha ez bárkinek feltűnhetett volna, aki áthajt a hegy alatt a közel három kilométer hosszú Új-Nagyhágó-alagúton, ami miatt az eggyel korábban épült Nagyhágó-alagútból – valamivel feljebb a hegyoldalban – mostanra csak egy nyirkosan csöpögő betonbunker maradt, és forgalma is kimerült egy út szélén rozsdásodó, indigókék Hondában. Alan Booth még azt írta, hogy „össze-vissza kanyargó, jelöletlen ösvényeken vágtam át fölfelé menet”, de a tényleges hágóhoz vezető utat mostanra áthatolhatatlanul benőtte a tüskés szederbozót. Visszamentem a régi alagúthoz, a rajta átsüvítő jeges szél szinte égette torkom, majd kiértem egy Óhira nevű, düledező hegyi faluba, ahol déli tizenkettőkor életvidám liftzene szólt a kihalt utcáknak és a kisfurgonok roncsainak.

Alapszínekre festett, hullámlemezből épült lakóházak sorakoztak a Vadászhegy-patak jobb partján, ami már Ikegava központja volt, nyugatra a felhők a szürke elmosódó árnyalataiban nyúltak a hegyek felé: buddhista tájképbe csöppent sarkvidéki falu. Egy nő jött szembe az út szélén, esernyőjének pont olyan színe volt, mint az égnek. Sült marhahúspogácsát¹⁸ ebédeltem egy derűs útszéli étteremben, a szomszéd asztalnál ülő férfi meghívott egy kávéra, miután megtudta, hogy Magyarországról vagyok, ahol járt egyszer az egyik haverja.

A Vadászhegy-patak elkeveredett a Doi-folyó smaragdzöld vizével, majd együtt vettek hajtűkanyart egy cédrusliget alatt, a táj a zöldek teljes spektrumában fénylett. Ikegavában több vidéki út is találkozik, itt jöttek szembe utam során először külföldi turisták, egy hongkongi család, akik csak azért vezettek fel ide az esőben, hogy megkóstolják az itt termesztett zöld teát. A tea quite something (nem semmi) volt, ahogy a régimódi brit akcentusban folytatott beszélgetés is. Ikegavában szinte pezsgett az élet – legalábbis Kócsi belsejének mélabús viszonylatában.

A felhőben gyalogolva alig láttam a keskeny úttest szélét. A hideg téli eső erein és pocsolyáin gázoltam át, hátizsákomban rizsbort és narancsot vittem az utolsó szellemeknek, akik Sikoku belsejét lakják. A koromfekete erdő fölött, túl a Kaméliáshegy nevű félreeső falun és az Omogo-szurdok függőleges falain, az Isizucsi-hegy két gránitcsúcsa, a sziget legmagasabb pontjai döfték át az eget. Hamarosan róluk is leolvad majd a hó, és a hegyoldal az akebono-azálea rózsaszínű pamacsaiba borul. Téli nárciszok nyíltak a félhomályban. A régi japán naptár szerint ma volt a tél utolsó előtti napja. Ahogy végtagjaim bizseregtek a kimerültségtől, és légvételeim eggyé váltak a felhőkkel, becsuktam a szemem, és hallgattam, ahogy süvölt a szél és szaggat az eső; a rémület és a gyönyör különös elegye.

Tizenkettedik nap (Booth)

A napfényes reggelt betöltötte az a két hang, amelyekhez utam során leginkább hozzászoktam – bakancsom csikorgása egy földúton és a csobogó víz moraja. Odalent a folyó vize áradtan hömpölygött az eső után. A fűben apró gyíkok rohangáltak, az úton egy kilapított teknősbékát hangyák téptek épp szét, az ebihalaktól hemzsegő útszéli árkokban gőték úszkáltak. Odaköszöntem egy fehér selyemkimonót, hosszú, élénklila, szoknyaszerű nadrágot és fekete puhakalapot viselő, határozottnak tűnő öregúrnak, aki visszakérdezett, hogy hová valósi vagyok.

– Angliába – feleltem.

– Á, a civilizáció földjére! – válaszolta.

És nem sokkal ezután elértem a hágót, ami a megyehatár volt Kócsi és Ehime közt, és ahol az ehimei oldalon tábla közölte velem, hogy megérkeztem a „Kultúra Székhelyére”.

Annyira szép nap volt, hogy ledobtam az ingem és megfürödtem egy zúgó patakban.

Sapkába-sálba bugyolált nők álltak a takaros rizsteraszok közt, mintha próbababák lennének; egy falusi iskolaépület előtt a zebra és az iskolára figyelmeztető sárga zászlók egyaránt szürreálisnak tűntek az úton, ahol semmi forgalom nem volt, és ahol a zebra sehonnan nem vezetett sehová, hiszen nem volt járda.

Késő délután értem ki a hegyekből a 33-as főútra, egy Mimido nevű falvacskánál, és elindultam keresni egy fogadót. Találtam is egyet, de be volt zárva, még a függönyök is el voltak húzva, az utca másik oldaláról átszólt egy barátságtalan, középkorú nő, hogy próbáljam meg inkább azt, amelyik a faluháza mellett van. De a faluháza mellett nem volt semmi, csak egy düledező dohánybolt, ami előtt egy öregember ült fehér alsóban, és büszkén közölte velem, hogy valamikor ez tényleg egy fogadó volt, de bezárt, mert nem jöttek vendégek.

– Dehát én lennék a vendég.

– Igen, de nincs már senki, aki főzne magára, és a kádat sincs, aki megengedje…

– Nem lehetne azt, hogy itt alszom, és majd valahol máshol eszem?

– Nem lenne tisztességes.

– Kivel szemben?

– Magával szemben.

Végül nem tudtam meggyőzni, feladtam. A „szolgáltatás” kényes fogalom Japánban: sokszor előfordul, hogy ha nem kaphatsz meg mindent, inkább nem kapsz semmit. Ráadásul vasárnap volt, még a faluházán sem volt egy lány, hogy félretájékoztathasson.

Amikor visszaértem a bezárt fogadóhoz, észrevettem mellette egy félhomályos kis tésztázót, ahol megkérdeztem, hogy van-e arra esély, hogy kinyitják ma a szomszédos fogadót. Kiderült, hogy a tésztázó tulajdonosáé az is, és hogy már egy éve bezárta. De amíg megettem egy tál tésztalevest, megittam hozzá egy üveg sört, és elnéztem, ahogy egy óriási meztelencsiga csúszik keresztbe a betonpadlón, amiben néhány szokatlanul nagy lábú ember lábnyoma volt, rávettem a nőt, hogy ágyazzon meg nekem az egyik szobában – bár többször, és nagyon határozottan figyelmeztetett, hogy vacsorát főzni nem fog tudni. Amíg megmelegítette a fürdővizem, ittam még egy sört, a nő pedig szerzett egy fogót, amivel lebirkózta a csigát. Egy pillanatra biztos voltam benne, hogy az is a levesben végzi. Lehangoló, reménytelen hely volt. Két másik vendég bámult üres tésztástáljaikon át – egy borostás férfi és egy szinte átlátszó nyári ruhát viselő, nagyon terhes nő –, fölöttük a falon két szakácsengedély függött egymás mellett, a fogadósnőé és férjéé, fényesre törölt, csillogó keretekben – szertefoszlott álmok kettős öröksége.

– Iskolába jár? – kérdezte a fogadósnő férje.

– Nem – feleltem. Harmincnyolc éves voltam és ötvennek éreztem magam.

De a fürdőkád mindenért kárpótolt, igazi ritkaság volt, életemben egyszer ültem csak ilyenben. Egy goemonburo volt – kerek, barna vasszerkezet, ami egy tizenhatodik századi rablóról kapta a nevét, akit egy ilyenben ítéltek megfőzetés általi halálra. A történet egyik változata szerint Goemont fiával együtt főzték halálra, és az apa azzal igyekezett megrövidíteni fia szenvedését, hogy ráállt. Úgy jutott mindez eszembe, hogy a kádban kuporogva lábammal próbáltam magam alatt tartani a deszkát, ami azért van, hogy az ember ne égesse le a talpát a fémen, de az folyton kicsúszott és feljött a víz felszínére, én meg elképzeltem az elkeseredett Goemont, aki fiával csinálja ugyanezt. A kádat alulról fűtötték tűzifával, nagyon forró volt és nagyon szűkös. Fülemig húztam a térdem, kezeimmel pedig átkulcsoltam a bokáim, és azon tűnődtem, hogy miért nem volt a Goemont elítélő bíró csak egy kicsit türelmesebb: fölösleges volt a rablót élve megfőzetnie, egyszerűen beültethette volna a kádba, és megvárhatta volna, amíg a kényelmetlenség végez vele.

Egy nagyon műanyag étkezdében műanyagízű rákokat vacsoráztam, közben Karen Carpentertől szólt a Solitaire. A főút láthatóan jót tett az étkezdének, de Mimido többi része közben foggal-körömmel kapaszkodott az életbe. A fogadóknak ugyanúgy végük volt, mint az énekesnőnek.¹⁹

A tésztázó már bezárt, mire visszaértem, de nyitva hagyták nekem a bejárati ajtót, a mocskos ablakon átszűrődő holdfényben ezüstösen csillogott a meztelencsiga csíkja.

Kerek, barna vasszerkezetben (Orosz)

Egész éjjel esett, az ajtó rácsozatán átfújó széllökések meg-megtáncoltatták a szentély gerendáiról lógó papírdíszeket. Kikeltem ülőpárnákból készített ágyamból és kiszedtem bakancsomból az átázott újságpapírt. Az egyik oldalon egy fotó az innen származó szumóbajnokot, Tocsiózant mutatta, ahogy épp lenyomja Barutót, a kék szemű, észt hústornyot, aki azóta visszaköltözött Tallinnba, beválasztották az észt parlamentbe, és ismét Kaido Höövelsonnak hívták. Kócsi utolsó falvának egy előkertjében lilliputi görögdinnyeként csüngtek a fehér csíkos, zöld koktélparadicsomok. Az út szélén egy házsor beleszakadt az erdőbe, gerendáik az aljnövényzetből kandikáltak ki.

Rövid alagút vezetett Kócsiból Ehimébe, sikokui gyalogutam harmadik, egyben utolsó megyéjébe, másik oldalán a felhők szertefoszlottak a kék égen, szilvafák virágzó ágai tündököltek egy hegyi patak zúgói fölött. Faházak timsótól sötét deszkafalai sütkéreztek a télvégi napsütésben, zuzmóval benőtt kőfalak választották el őket az úttesttől, melyen egy oda-vissza járó piros postásrobogó adta a teljes forgalmat. Az egyik ház ablakában a rózsaszínű függöny félig el volt húzva, a padlón pulóverekbe és kötött sapkába bugyolált öregasszony hasalt, újságot olvasott a reggeli fényben.

Ahol a patak elérte a magashegyi szurdokából zabolátlanul lerohanó Omogo-folyót, én is kiültem a napra, és ettem reggelire egy tábla csokoládét. A levegő még hűvös volt, de a télnek annyi, eltűnt az égből és eltűnt a földről, és lábaim nyomán Sikoku vadonja is elmerült. Narancsokra gondoltam és a tengerre, és a halászhajókra, amik Macujama partjainál köröznek.

Napok óta nem fürödtem, és eszembe jutott a goemonburo nevű fürdőkád, amiben Alan Booth döglött egy mimidói fogadóban – az a „kerek, barna vasszerkezet, ami egy tizenhatodik századi rablóról kapta a nevét, akit egy ilyenben ítéltek megfőzetés általi halálra”. Én délre értem le a faluba, ahol elnéztem, ahogy egy másik patak vize egyesül az Omogóval, egy hatalmas, szürke, hadihajó alakú szikla alatt. Egy plakát a sikokui karsztvidék látványosságait hirdette, ezt a Csendes-óceán partvidékére röpített Hercegovina-darabkát. A hordalékától szürkén hömpölygő folyó fölött álló vendéglőben megkérdeztem, hogy mit adnak ebédre, és az előttem betért munkásokhoz hasonlóan én is egy tál gőzölgő gunkan udont, azaz hadihajótésztát kaptam, amit kerek, barna vasszerkezetben szolgáltak fel. Megfelelt volna utolsó ebédnek, mielőtt élve megfőznek, ahogyan talán Goemonnak, a rablónak is megfelelt.

A délutáni fényben csodálatosan meleg volt a Kuma-folyó ritkásan lakott völgye, a parton hagyományos nádtetős ház állt, az a fajta, aminek óriási tetejét szögek nélkül ácsolják össze. Eggyel lejjebb törött lécek álltak ki egy düledező étkezde falából, látszott alattuk a kortárs japán házak hitvány faszerkezete. Kocogótempóban guruló tűzoltóautó hagyott le, hangszórójából női robothang tájékoztatta a kihalt utat. Az egyik hágó felé vezető út le volt zárva, de már az erről tájékoztató tábla is megrepedezett és kifakult. Átléptem az utat lezárni hivatott láncon, ami úgy hevert az aszfalton, mint egy kilapított kígyó. Rozsdás közlekedési tükrök hályogos szemei figyelték az utat, az alagutat lassan szétmorzsolta a hegyoldal, de víztől csöpögő falát még bevilágította a lemenő nap – álomittas hegyi isten áldása, aki szelíd közönnyel szemlélte teremtményei elmúlását.

A sűrűsödő alkonyatban haladtam tovább, az út egy ideig az erdőben tekergett, majd visszacsatlakozott a 380-as főúthoz. Egy repülőgépet néztem, ahogy Macujama felől egyre magasabbra emelkedik. Az úttest minden átmenet nélkül tükörsima, kétsávos aszfalt és keskeny földút közt váltakozott. Főleg én voltam rajta a forgalom. Valahol odalent, a sötétben láthatatlanul, hegyi patak sziszegett és gurgulázott. Besétáltam az Oda nevű faluba, és rákanyarodtam a Taisó-korból itt maradt házakból álló főutcájára.

Égtek a fények egy italboltban, végigmentem a sorokon és üdvözöltem az árnyékokat. A polcokon üvegek sorakoztak, a hűtők meg voltak pakolva sörrel, a bolt végében egy asztalon félig elfogyasztott vacsora romjai hevertek, de senki nem köszönt vissza, és senki nem volt, akitől vehettem volna egy sört. Biccentettem egy csoport iskolásfiúnak, akik egy kólaautomata mellett álldogáltak az utcán és üdítőiket iszogatták. Baseballedzésről tartottak hazafelé, fehér egyenruháikat fűnyomok tarkították. Leültem egy elragadóan szép villa előterének hideg falépcsőjére, sétabotomat a földre fektettem. Amikor visszamentem az utcára, hogy vegyek magamnak egy forró teát az automatából, a fiúk már köddé váltak, és valaki az italboltra is ráhúzta a redőnyt. Odát betakarta az újhold fekete éjszakája.

Azt mondják, Japánban kicsik a házak, de még csak véletlenül sem azok, itt vidéken végképp nem; folyosókon kószáltam mezítláb, talpaim alatt a padlódeszkákban még a tél hidege bújkált. A fürdőszoba úgy nézett ki, mintha a napokban készült volna el, csupa kellemes tapintatú műanyag és elektronikus távvezérlő, de a szobákat poros könyvek kupacai és szeméthegyek lepték. A szomszéd házak fénye átszüremlett az üvegtáblákon és a rizspapír ablakokon, az óriási konyhában derengett, ahol több generáció lakhatott volna jól a hústól roskadozó mélyhűtőből, roppant cseréptetők alatt élhetett és alhatott és halhatott volna meg mindenki. Elvettem egy narancsot egy ládából és megpucoltam. Édes volt és jéghideg.

Később, ahogy éjszaka a tatamipadlón feküdtem egy házioltár alatt, bőröm áttetszővé vált, álmaimban recsegő padlódeszkák és rég elmúlt nyarak és testetlen fény szinesztéziája játszott. Amikor autók hajtottak el, laza rácsaikban megremegtek a tolóajtók apró üvegtáblái, nyugtalanul csörömpöltek az éjszakában.

Tizenharmadik nap (Booth)

Reggelre beborult az ég és le is hűlt az idő. Mielőtt letértem a főútról, megálltam egy elkerített ásatásnál, ahol korábban egy ovális kavics került elő, amibe valaki melleket és női nemi szervet karcolt. A szakértők egyetértettek abban, hogy tizenkétezer évvel ezelőtt készült, de abban nem tudtak megegyezni, hogy mi célt szolgált: bár gyanítom, hogy simán csak paleolit pajzánkodás volt. Képtelen vagyok felfogni, hogy miért feltételezzük folyton a kőkori emberekről, hogy bármit is csináltak, azt csakis ezoterikus megfontolásból tehették. Annyira nyomasztóan unalmas lehetett az életük, hogy már az komoly feladatot adhatott, hogy dolgokat találjanak fel a kikapcsolódáshoz.²⁰

A szeles út meredeken kanyargott felfelé a falvacskák közt, az emberek, akiket házaikban megpillantottam, mind vízszintesen hevertek – túl voltak ők már a kikapcsolódás hajhászásán, az öntudatlanságot választották helyette.

A földigiliszták továbbra is a mártírhalálra szavaztak – a legnagyobbak sötét indigókékben pompáztak –, példájukat követve a gyíkok is kedvet kaptak ehhez: közvetlenül a járművek elé feküdtek, melyek ellen színeik barnából a zöldön át a narancssárgába játszó jelzőlámpája vajmi kevés védelmet biztosított.

Az Oda nevű városkában ebédeltem, ahol a vendéglőben a fő téma a futópadon körbe-körbe rohangáló két hörcsög volt. A bejárati ajtó előtt tanuki – vagy másik nevén nyestkutya – termetes, festett agyagszobra állt, az a fajta, amely az odabent várható testi gyönyörökre hivatott felhívni a leendő vendégek figyelmét. A tanukikat általában hátsó lábukon állva ábrázolják, kigúvadt szemmel és tátott szájjal, fejükön széles karimájú szalmakalappal, melyet álluk alatt hanyagul megkötött szalag tart. Hasuk és herezacskójuk hatalmas, hónuk alatt szakésüveget szorítanak. A kikapcsolódás hagyományos módjait testesítik meg, melyek bizonyára már a kőkorban sem voltak ismeretlenek: teli has, teli üveg, lüktető herék – a földi gyönyörök szummája.

Oda után nem sokkal leesett egy lábkörmöm, és azt éreztem, hogy az ebédhez megivott sörtől mintha jobban viszketne az éjszaka összeszedett hat szúnyogcsípésem is. Néhányan meghajoltak előttem az úton, és meglepve kérdezték, hogy „a körúton haladok-e”. A „körút” nem más, mint a zarándokút, ami ismertté tette Sikokut. A szigetet megkerülő útvonal a buddhista Singon felekezet mind a nyolcvannyolc templomát érinti, amelyeket a kilencedik század elején építtetett Kóbó daisi, a felekezet megalapítója. A zarándokúton végiggyalogolni még egy jó kondícióban lévő embernek is legalább két hónapjába telik. A helyiek meglepettsége, hogy ezen haladok-e, nem annak szólt, hogy olyan ritkák lennének a zarándokok – viszonylag gyakoriak, ráadásul Oda a negyvenharmadik templomot a negyvennegyedikkel összekötő úton van –, és nem is annak, hogy egy külföldi volt a látványosság, hanem annak az elmezsibbasztó felvetésnek, hogy egy zarándok esetleg gyalog indult útnak. Manapság a hívek zöme megvárja a nyugdíjat, és légkondicionált buszon teszi meg a körutat, zarándokbotjaik az ajtókra szerelt esernyőtartókon lógnak.

Ucsiko kisvárosában találtam egy fogadót, megfürödtem, megvacsoráztam, majd bementem a városba meginni valamit. Az első helyen, ahová betévedtem, zajosan pörgött a buli, és a mama-szan kezeit tördelve kifejtette, hogy a kocsma nyitását ünneplő, zártkörű rendezvényre érkeztem. Sarkon is fordultam. De öt métert sem tettem meg, mire a tulaj kiszaladt, és könyörgött, hogy menjek vissza. Ellenkeztem, nem akartam útban lenni mások bulijában, és miközben ellenkeztem, szokatlan gesztust tettem: arcom előtt összeillesztettem a két tenyerem, majd meghajoltam, annyit akartam csak mondani ezzel, hogy „Azért köszönöm a meghívást.” A tulaj viszont azonnal ledermedt, gesztusom ugyanis egyértelművé tette számára, hogy Singon-zarándok vagyok, és elküldésemmel minden bizonnyal Kóbó daisi ötven évnyi haragját vonta újdonsült kocsmájára – vagy legalábbis jelentős veszteséget, hiszen a zarándokok mindig is előszeretettel látogatták a kocsmákat.

Végül egy csendesebb helyre ültem be, ahol a mama-szan megkóstoltatta velem a helyi rizsbort, majd az estét azzal töltöttük, hogy megnéztünk egy filmet, amiben a japánok elkalapálták Port Arthurnál az oroszokat.

Tizennegyedik nap (Booth)

Ucsikóban van egy Jókaicsi nevű utca,²¹ füves templomdomb felé emelkedik. Délelőtt tízkor az élesen tűző napon teljesen kihalt volt, ahogy a templom is. Az utcát szegélyező házak és üzletek jelentős része a feudális korból maradt itt, ami Japánban 1868-ban ért véget – nem kis teljesítmény, ha belegondolunk, hogy az országban azóta hány földrengés és tűzvész pusztított, és hogy a nagyvárosok központjain kívül a mai napig a fa a leggyakoribb építőanyag. A Jókaicsin még a feudális kor után épült házak is meglepően öregek; vagy a Meidzsi-korból származnak, ami a modern Japán első időszaka volt, vagy a Taisóból, ami az 1920-as évek közepéig tartott. Akár véletlen műve, akár tervezett, de az egész keskeny utca kiváló példa arra az egyszerűségben rejlő rafináltságra, ami a hagyományos japán építészet és formatervezés legjava. A házak és az üzletek egyenlőtlen távolságra állnak egymástól, nincs köztük két egyformán széles sem, a geometria apró változásai ezért folyton incselkednek tekintetünkkel. A jellemzően fehérre meszelt felső emeletek falain egymáshoz hasonló, sötét díszcserepek sorakoznak, de ezek közt sincs két ugyanolyan.

Kölcsönszandálban sétáltam végig az utcán; ezen a meleg, párás reggelen, verítékemben úszva, kifejezetten örültem annak, hogy árnyékos. Minden apró hang csak hozzátett az utca csendjéhez: nyikorgott egy üzlet cégére, valahol halkan csilingelt egy zenedoboz. A főutcára merőleges, keskeny mellékutcákban a városi házak beszántott, szögletes földecskékkel váltakoztak. A régi cseréptetők helyenként megereszkedtek, mintha behorpadt konzervdobozok lennének, és ahol az öregebb falakra már ráfért volna a tatarozás, kilátszott a narancsos, morzsolódó vályog és az elszürkült bambuszrácsozat, amely törékeny, mégis ellenálló vázukat adta.

A házak belső tereiből az üresség méltósága sugárzott. Egy gyertyaöntő öreg házában tompán fénylett a tatamipadló aranya, a lépcsőház roppant fenyőfa komódot rejtett, a paravánok fakeretei feketére voltak lakkozva, az egymásból nyíló szobák minden fölösleges díszt mellőztek, ékeik egyedül a gondosan bekeretezett oklevelek voltak, melyeket a ház egykori gazdája nyert gyertyáival – az egyik Chicagóból, 1893-ból, a másik a századfordulós Párizsból.

Az elegáns félhomályból kilépve még vakítóbbnak tűnt odakint a nap. A kertben idős nő ült, elmondta, hogy rettentő pénz erre a házra biztosítást kötni, de nem éreztem nagy árnak, ha érte egy időn kívüli úton töltött élet jár.

Tizenötödik nap (Booth)

Az 56-os főút zajos volt és büdös, még ha részben mandarinligetek közt haladt is, az út szélén görögdinnyét árultak bodegákból. Az egyhangúságot csak a személyi kölcsönöket hirdető plakátok törték meg (volt köztük szemérmes, és volt teljesen kendőzetlen is, mint például a „Money Shop”, azaz Pénzbolt nevű cégé). De csak fél napnyi gyalogútra volt Ózu városa, ahol szintén vannak nagyszerű épületek, így aztán kora délután, miután megettem a roston sült angolnámat, lementem a folyópartra megnézni az egyiket.

A Garjúszanszó („A nyugvó sárkány hegyi villája”)²² vastag nádtetővel fedett, gyönyörű ház, békés, gondosan ápolt kerttel, melynek végében ünnepi teaház áll, kétszáz jenért szét lehet nézni. A házban három, klasszikusan dísztelen szoba nyílik egymásból, egyedül sétáltam át rajtuk, leszámítva az idős gondnokot, aki lábaim nyomában jött, és bekapcsolgatta a villa megfelelő pontjain elhelyezett Toshiba kazettás magnókat, melyekből az a véget nem érő magyarázó szöveg szólt, aminek hiányában a japán látogatók láthatóan nem tudják értelmezni a nyugalmat. A második után megkérdeztem, hogy esetleg lehetne-e azt, hogy nem kapcsolja be őket, mert nem szeretném megzavarni a nyugvó sárkányt, és egyébként is a kezemben volt a tájékoztató, amit adott.

A gondnok úgy nézett rám, mintha megtapostam volna a sírját. Szótlanul elcsoszogott és visszaült sámlijára az előtérben, amitől olyan súlyos lett a csönd, és annyira tönkretette a nyugalmat a bűntudat, amit éreztem, hogy kifelé menet legszívesebben rikoltoztam volna. Egy sugárzóan boldog kisfiú jött oda hozzám, megfogta a kezem, és ezt súgta: – Maga külföldi?

– Igen – sóhajtottam –, attól tartok, az vagyok.

Eksztázisban távozott.

Ezen az estén – június első estéjén – kezdődött a kormoránhalászat a folyón, minden nyáron két hónapon át tart, a brosúra állítása szerint Ózuban már három évszázada űzik. Bár a kormoránok ma már csak a turistáknak szerepelnek, idomárjaik szakértelme a mai napig tiszteletnek örvend, és ahol még fennmaradt ez a szokás, ott mindig sötétedés után kezdődik a műsor, fáklyák fényénél, a szórakozás és kikapcsolódás azon szellemében, amivel egy tanuki és az ő kerek hasa is egyet tudna érteni.

Hét óra harmincra már lement a nap és csak az esthajnalcsillag ragyogott az égen. A folyó füves fövenyén ültem, és nyálcsorgatva néztem, ahogyan egy fogadó előtt kihorgonyzott, tatamipadlós katamaránon ünnepi vacsorához terítenek. Egy járókelő megállt beszélgetni, és elmondta, hogy idén két másik külföldit látott eddig Ózuban, egy németet és egy franciát. A német angolul beszélt, de a francia egy szót sem szólt, ami mély nyomokat hagyott benne.

– A franciáknak van tartásuk – fejtette ki.

Nem sokkal nyolc után feltűnt a három kormorános hajó a feketén hömpölygő folyó kanyarulatában, nyomukban vagy harminc, lámpásokkal megvilágított partihajó, tele izgatott városnézőkkel, akik tömték a fejüket, vedeltek, tapsoltak, ujjongtak, énekeltek és időnként még a halászatra is rápillantottak. A kormorános hajók orrában tűz lobogott kosárban, itt álltak a szalmakötényes idomárok, pórázra kötött kormoránjaik pedig engedelmesen buktak a tűz-világította folyóba, és jellemzően el is kapták a halakat, amelyeket előtte gondosan bedobtak nekik, hogy a városnézők önmagukon túl mást is megtapsolhassanak.

Tűzijátékok dördültek a folyó fölött, a dörrenések közt a fröcskölésben és a kiabálásban felszűrődött Ózu dala:

A víz tükrén láng borzol;
A folyón kormorános hajó.
Itt aludni Óóózuban!
Ahol leszáll a folyón az éj,
Samiszen hangját hozza a szél!

Egyszerre csak vakuktól villant a domboldal és a föveny, az égen zöldes napként csillagrobbanás fénye gyúlt, mennydörgése a hídon és az utcákon visszhangzott. Attól tartok, nem sok samiszen hangját hozta Ózuban aznap este a szél. A legjobbak azok a hangok voltak, amiket senki nem gyakorolt el: a nevetés és az ujjongás, a rizsboros kancsók koccanása, az elsőéji hangok a sikokui nyárban.

Amire az ember szíve mélyén vágyik (Orosz)

Hajnalban kiültem az Oda-folyó partjára egy méretes tálca rántott zöldséggel, émelyegtem, mire a végére értem. A felkelő nap a völgyön ülő ködöt először szeladonzöld fénybe vonta, majd lassított felvételen feloszlatta, nyomában súlytalan, mámorosan szép vidék tűnt elő. A fagyos levegő még a tél ökörnyálát sodorta. A folyó siető vize a partján sorakozó falvakkal, bennük az iskolásokkal, a bonszaifákkal, a közlekedési lámpákkal, a méregdrága országúti biciklikkel, olyan táj kimérájává állt össze, ahol békében megfért egymás mellett a természetes és az emberi. Járdák mohaszőnyegén lebegtem lefelé, a hétköznapi gyönyörök kertjeiben, Ucsiko belvárosának Meidzsi-korabeli házai felé. Egy automata mellett, amiből mindenféle méretű rozsdás elemet lehetett venni, a tavasz első dzsoró-pókját néztem, ahogy előjön aranyszín selymeiben, levedlett exoszkeletonja mint megunt télikabát lógott hálójában.

Az Odából Ucsikóba vezető út a sikokui zarándokútnak is része, arra számítottam, hogy buddhista zarándokok jönnek majd itt szembe, a Meiszeki-templomból a Daihó-templom felé tartva – a körút negyvenharmadik és negyvennegyedik templomai ezek – de senki nem volt az úton, csak egy nagy szakállú férfi, aki közölte velem, hogy le van zárva az út, amerre megyek. Autóknak akár le is lehetett, de én átpréseltem magam egy raktárépület és az útépítők teherautója között, majd lépdeltem tovább, őszről itt maradt leveleken, az áprilisinak tűnő melegben.

A 379-es úton, a folyó egyik kanyarulatában, nyílás volt vágva az utat a sziklaomlásoktól védő drótkerítésbe, hogy semmi ne takarja a kilátást az ott ülő három útszéli istenség előtt, hiszen mi haszna az építőmérnökség minden leleményének, ha közben az istenek ablak híján nem látják, hogy ki szorul védelemre, és ki nem.

Amikor átmentem a Macujamából Uvadzsimába tartó autópálya alatt, és lekanyarodtam Ucsikóba, az óra delet ütött, és egyszerre mindenhonnan elkezdett szólni Beethoven kilencedik szimfóniája – a hangszórók Európa himnuszát játszották az utcán sétáló egyetlen európainak, egyben látszólag az egyetlen embernek is. Verítéktől ragacsosan hunyorogtam a fehéren vakító déli verőfényben, és a kockaköveken tipegve az ebéd lehetőségeit fontolgattam, merthogy gyalogutam eddig messze legnagyobb településén – Ucsikót tízezren lakják – fontolgatható ebédlehetőségek voltak. Végül hideg hajdinatésztát mártogattam szecsuáni borssal fűszerezett, póréhagymás csirkelevesbe, és még az átellenesen ülő két üzletember fecsegése sem tudott kizökkenteni éber álmomból, hogy ebédem ambrózia, a földi gyönyörök pedig valóban a megvilágosodás. Aztán visszasétáltam a dombok közé, elmentem egy fekete hattyú és az első tavaszi pitypangok mellett, és hullott narancsot szedtem a földről desszertnek.

A táj a kisvárosi Japánná terült szét, és azok után, hogy tizenkét nap alatt egyetlen éjjel-nappali-triót láttam, itt már számlálatlanul sorakoztak a Lawsonok és a Family Martok. Azok a fajta boltok voltak, itt Ózu elővárosainak utcáit szegélyezve, ahol mindent meg lehetett kapni, amire az ember szíve mélyén vágyott, és én szívem mélyén reszkető hasaalja-darabokkal megtömött rizsgombócokra vágytam, amiket egy magassarkú, piros hasítottbőr csizmát viselő férfi után sorra kerülve fizettem ki, majd azonnal felfaltam őket odakint, a sötétszürke ég alatt álldogálva. Gémek vitorláztak a Nyílvessző-patak sással benőtt tekervényei fölött. Viszketett a bőröm, csapzott hajam fejemhez tapadt, szürke házsor mentén ballagtam a gát tetején, majd délnek kanyarodtam, ott, ahol a patak belefolyt a Hidzsi-folyóba, feketén hömpölygő, sima vizén az ózui vár öregtornya tükröződött. Napok után először szembejött egy közfürdő, mire beültem a kinti kádba, hideg eső verte a vállam. Egy szentély tornácán feküdtem le aludni, az eső egész éjjel esett – csodálatos illata és csodálatos hangja volt. Reggelre sem állt el, és a nyirkos levegő felpödörte a leveleket, amiket írtam.

– Ezt a szobát két hold világítja be, az egyik képzelt, a másik az igazi – mondta a gondnoknő. Félhomályban álltunk, a Garjú hegyi villa éji szobájában, sötétszürkére festett falak közt, a tolóajtók a folyóvölgyön át a domboldalakra néztek. – Ősszel a nap itt megy le, a két kerek ablak mögött, és fénye holdfénnyé válik – mondta –, majd feljön az igazi hold a folyón át, a dombok fölött.

Az eső csak esett. Megemlítettem a gondnoknőnek Alan Booth-t, aki ugyanebben a szobában állt tizenháromezer-harmincnégy nappal ezelőtt, és hallgatta „a villa megfelelő pontjain elhelyezett Toshiba kazettás magnókat, melyekből az a véget nem érő magyarázó szöveg szólt, aminek hiányában a japán látogatók láthatóan nem tudják értelmezni a nyugalmat”. Az évtizedek során a kazettákból CD-k lettek, azokból később MP3-ak, majd mindenből csak adatfolyam, de a Toshibák nem változtak, továbbra is el voltak helyezve a villa megfelelő pontjain, bár most nem szólt belőlük semmi.

Otthagyott; én meg keresztbe vetettem lábaimat a tornácon és néztem a fákat és a madarakat és a folyót. Ebben az egy órában, három év után először, azt éreztem, hogy hazaértem, talán mert a Garjút 1907-ben építették, egy évvel azelőtt a szecessziós társasház előtt, amiben régen Budapesten laktam – ablakai a hullámmedencén át a Gellért-hegy oldalára néztek, hálószobáját nem két hold világította be, hanem a felkelő nap. Ahogy kezdett elállni az eső, átsétáltam a díszkerten a teaházhoz, amely egy gólyalábakon egyensúlyozó kunyhó volt a meredek domboldal fölött. Eszembe jutott a nagy kőrisfa, a feketerigók, a Duna, aztán sarkon fordultam és a tengerig gyalogoltam.

Tizenhatodik nap (Booth)

Gyalogutam tizenhatodik napján ismét megláttam a tengert. Először a hágón átvezető régi út tetejéről pillantottam meg, fakón és az égtől szinte megkülönböztethetetlenül terült el Javatahama kikötőjén túl. Bár az égbolt sápadt volt, a hőmérséklet öt fokkal volt melegebb az átlagnál, a déli hőségben legyek lubickoltak fejem körül, a verítéket itták, ami úgy folyt rólam, mint az esővíz.

A javatahamai kamaszok, miután elnézték vörös képem és még annál is vörösebb orrom, azt kérdezgették egymástól, hogy be vagyok-e rúgva. Beültem egy étkezdébe, ahol a tulajdonosnő közölte, hogy „hanszum” vagyok (handsome, azaz jóképű). Két másik vendége arról győzködött, hogy azok a sztorik, amiket Ikegavában mondanak a Heike-család sorsáról, egytől egyig szemenszedett hazugságok, majd azt is elmagyarázták, hogy kifelé, a Szada-fokhoz vezető félszigeten, egy Micukue nevű kikötőfaluban képezte a haditengerészet 1941-ben a pilótákat, mert pont olyan a fekvése, mint Pearl Harboré.

– Ezzel a szomorú történettel kell azóta együtt élniük – bólogattak a vendégek, miközben a nő a szőrös karjaimban gyönyörködött.

Javatahama után rozsdás útjelző táblák mutatták az utat, a beláthatatlan kanyarokat megfakult tükrök jelezték. A régi parti út csendben kanyargott a komor, párás tenger mellett. Honai gyáraiból szürke füst szállt a borult ég felé, de midőn elhagytam Sikoku törzsét, az utolsó földnyelv egyre határozottabban elvadult. Ahogy az út betántorgott a dombok közé, hirtelen nem látszott már a tenger, egyedül egy sirály vijjogása utalt közelségére. Egy kihalt kanyarban óriási, fonott szalmapapucs lógott egy fa vaskos ágáról, a rét vagy a hegy istenének jelképe; egyike az ezerszám hemzsegő, részvétlen istennek, akik úgy lyuggatják át ezt az országot, mint faőrlő férgek egy öreg lécet.

Nem sok ember jött szembe, ház még annyi sem volt. Öregasszony húzott kordéban egy kislányt, ezt mondta neki: „Nézd, gyalogol! Melege van! Melege van!”

Egy fiatal nő azt mondta az előttem sétáló másik öregasszonynak: „Nem fogja elhinni, de egy külföldi követi!”

Az öregasszony levegőért kapkodva tiltakozott: „Te jó ég! Te jó ég! Halálra rémisztett!”

Egy autósiskola három narancssárga kocsija kanyargott vánszorgó menetként, mindháromban egy kővé dermedt háziasszony ült a volán mögött, négy-öt másodpercenként rádudáltak a teljesen üres útra.

Délután négyre előbújt a nap, a tengert halvány türkizkékre színezte, így aztán megálltam, és úsztam fél órát – utamon először és utoljára. A part érintetlen volt, a tenger vize pedig olyan tiszta, hogy láttam magam alatt az árnyékomat, fölötte pedig lábaimat, kegyes súlytalanságban.

A Sópárló nevű kikötőfalu egy vendégházában csésze teával fogadott egy öregasszony, úgy tűnt, őszintén örül annak, hogy vendége akadt. De ahogy a tatamipadlón ülve szürcsölgettem a teát az emeleten, meghallottam egy fiatalabb nőt, ahogy arról panaszkodik, hogy micsoda kellemetlenség egy külföldit elszállásolni. Itt nincs ágy, mondta, nincs kés és villa. Mi az ördögöt gondolt az öregasszony, hogy beengedett?

A vacsoraasztalnál, bár megkönnyebbült, amikor megtudta, hogy beszélek japánul, a fiatalabb nő elmondta, hogy azért tart attól, hogy külföldieknek is adjon szállást, mert nem tudna nekik megfelelő szolgáltatásokat biztosítani.

– Miféle szolgáltatásokat? – tűnődtem.

– Ágyat és kést és villát. Húst, kávét, amerikai típusú szórakozást. Tavaly megjelent itt egy külföldi házaspár, de egy szót sem beszéltek japánul, elmutogattam nekik, hogy zárva vagyunk. Be kell vallanom, kár volt érte, de nem érezték volna itt jól magukat. Nem tudtuk volna megadni nekik, amit keresnek.

Eltűnődtem később, a matracomon fekve, hogy mit keresek, és arra jutottam, hogy nem keresek semmit. A Kútfalvi-hágóra vezető úton két idős nő kuncogott egy ennyire értelmetlen út gondolatán, és kuncogtam én is, egy napnyi trappolásra Sikoku legnyugatibb szirtfokától, majd elaludtam, teli hassal és tökéletesen üres fejjel.

Hirtelen megszűnök annak lenni (Orosz)

Ózun túl, a hágón átvezető régi út felé, ahol az esőtől megszabadult felhők alatt barnán nyúltak el a rizsföldek, egy golfpálya mellett labdák lebegtek egy tó felszínén, mintha óriási krétakori békák petéi lennének. Rothadó kupacokban narancsok penészedtek. Az utolsó házak után az út szélén kidobott tévék, zongorák és monitorok hevertek, még egy karaokegép is volt köztük. Elénekeltem egy régi Pixies-számot bambuszokból és cédrusokból álló közönségemnek, búcsút intettem Sikoku belsejének, majd ismét megláttam a tengert. Először a hágó legmagasabb pontján túl pillantottam meg, egy alagút után, melyben az út önmaga alá kanyarodott, az öböl vize szürkén fodrozódott a lángoló naplementében. Odalentről a gyorsforgalmi út zúgása légyrajként szüremlett át a domboldalt beborító, végeláthatatlan narancsligeteken.

Már besötétedett, mire leértem Javatahama kikötőjébe, ami az Ezerlábhosszú-patak mentén nyúlik be a sziget belsejébe. Roston sült angolnát vacsoráztam egy poros gömbhalraj és egy vörös démonmaszk társaságában – utóbbinak orra helyén méretes hímvessző ágaskodott –, majd egy csapat zajos kamaszfiú társaságában beültem egy fürdőbe. A meleg levegőnek sűrű só- és hínárszaga volt, a néma utcák egy biturbó Lexus dübögésétől lüktettek. A tenger szinte karnyújtásnyira került, helyenként a házak közt hullámzott. Felmentem egy keskeny betonlépcsőn egy gyümölcsösbe, ahol megágyaztam egy nagy dob mellett, majd a tengerre siető halászhajók fényeit néztem.

– A háború előtt sok család Amerikába vándorolt innen – mondta biciklijét támasztva egy nő –, nagyon félreeső, nagyon szegény vidék volt ez. – A reggel ezüstös fénye púderkék pulóverén játszott. – A hetvenes években aztán sokan az ott felnőtt, angolul beszélő gyerekeikkel költöztek vissza, szóval ne lepődjön meg, ha errefelé kiváló angolt hall – mondta, kiváló angolsággal. A tengerparti levegő párája elmosta a domboldalak kontúrjait. A parton álldogáltunk, megittam egy doboz kávét, aztán még egyet. – Városi nő vagyok, de amikor hazajövök Oszakából, hogy a szüleimre főzzek, hirtelen megszűnök annak lenni. – Néztem, ahogy elteker a halpiac felé, mígnem apró, androgün alakjából csak egy kék pötty maradt, majd mentem tovább, Honai felé, hogy angol nyelvleckéket vegyek a falusiaktól.

Sikoku apró szigetek és szaggatott sziklafalak tengervidékévé alakult, az út a gyümölcsösök és a sziklák közt tekergett, a tenger az ég halványszürkéjére játszott. A halászfalvaknak olyan neveik voltak, hogy Nagypart, meg Kilencedik Falu, és házaik úgy álltak egymásnak vállvetve, mintha tengerészgyalogosok lennének egy távoli hadjáratban. Kiültem a meredély szélére és lelógattam a lábam, egyfős luxuséttermemben sonkás szendvicset ebédeltem egy elcsent naranccsal, és megittam hozzá egy doboz sört a távoli Karuizavából, ahol az Aszama-tűzhányó meredek lejtőin még mindig tökéletesen fehérlett a hó.

Összegyűltek a felhők, ahogy ment előre a nap, estére a szél is feltámadt. Ikatában sugárzásmérő utalt Sikoku egyetlen atomerőművének közelségére, ami a dombok átellenes oldalán volt, a Belső-tenger partján. A műszer tizenhét nanograyt mutatott, teljesen átlagos háttérsugárzást, de megfoghatóvá tett egy természeti jelenséget, melynek észlelésére nem fejlődtek érzékszerveink. Magasan a dombok közt a Melody Line-nak (Dallamos út) hívott gyorsforgalmin autók csorogtak a kompkikötő felé, hogy átkeljenek a Bungo-szoroson Kjúsúra, Japán harmadik legnagyobb szigetére. Lebegtem a kinti medencében Sikoku utolsó közfürdőjében és hallgattam, ahogy az esti szél az esőt is meghozza magával.

Ez már Szadamiszaki volt, a hosszú félsziget, ami kitett gerincként mered nyugatnak a tenger felé, és elválasztja a Csendes-óceánt a Belső-tengertől, majd néhány kilométer híján Kjúsúig nyúlik. Megfürödve-megborotválkozva, halon jóllakva, dzsekim cipzárját államig húzva indultam tovább a szeles éjszakában, a tengerparti úton a hullámok moraját hallgattam; majd Sópárlónál, ahol a félsziget alig egy kilométernyire szűkül össze, átvágtam az óceántól a tengerhez, és Micukue kikötőjében megittam egy forró teát. Egy buszmegálló padjára dobtam le a hálózsákom, éjszaka addig csörömpölt az ajtó laza keretében, míg fel nem keltem és ki nem ékeltem egy darab kartonnal.

Tizenhetedik nap (Booth)

Az utolsó reggelen erős szél korbácsolta a sekély tengert, mintha láthatatlan lények hajigálnának bele dárdákat. Elhaladtam egy férfi mellett, aki azt a hálátlan feladatot kapta, hogy leveleket gereblyézzen az út mentén, amit ugyanúgy korbácsolt a szél, mint a tenger tajtékát. A szél ellenére is párás nap volt, az út felmászott a félsziget púpos hátára, majd jobbról és balról, mélyen odalent, újra megpillantottam a tengert. A szirtfokon és a távoli világítótornyon túl Kjúsú hegyei kékelltek előttem.

Tíz perccel azelőtt, hogy elértem volna a világítótornyot, egyben utam legvégét, szembejött egy öregember zsákkal a hátán. Rámvigyorgott, amikor közel ért, és ahogy elment mellettem, benyúlt a zsákjába és kezembe nyomott egy jégkrémet.

– Ez meg mi? – hüledeztem.

– Édesség – mondta.

És ment tovább vigyorogva, én meg csak álltam az út közepén és nevettem. Ennyi erővel akár egy sört is adhatott volna. Bizonyára a hét szerencseisten egyike volt, és ott volt zsákjában az egész világ.

Addig kell gyalogolnom (Orosz)

Rózsaszínű és sárga volt a hajnal, már ott sem voltam Micukuéban, amikor feljött a nap, gyerekek várták az iskolabuszt, utánuk tömzsi örökzöldek sűrű bozótja kapaszkodott a domboldalakba. A félsziget fél-félszigetek fraktáljává tört, a Belső-tenger felszínét a szél sötét farmeranyaggá szaggatta. Néptelen falvakon gyalogoltam át, égő szemét csípős füstjén, máshol a falusiak keresztülnéztek fakó ruháimon és poros hátizsákomon.

A támfalak és a bozót és a közlekedési tükrök isteneire gondoltam, a narancsfákéra és a postaládákéra, a földigilisztákéra és a göcsörtös gyökerekére, egy élet is kevés lenne bejárni Szadamiszakit, itt, a világ végén, az összes ösvényt és keréknyomot és mélyutat, pöttöm mandarinokat termeszthetnék a könyörtelen szélben; és lehet, hogy mostanra harmincnyolc éves voltam és ötvennek éreztem magam, de még mindig tudni akartam mindent, és még mindig el akartam menni mindenhová, és amikor elértem a leágazást Kozaki felé, rájöttem, hogy addig kell gyalogolnom, amíg bele nem halok – és egyáltalán, mi az a gyaloglás? – és a tavaszi napfényben, a szilvavirágok rózsaszínű felhőiben, Miszaki felé fordultam, a Szada-fokhoz vezető út legvégére.

Ahol a Melody Line elérte a kompkikötőt, nyitva volt egy étterem az ebéd- és vacsoraidő közti holtsávban, remegtem, ahogy leültem. Tengeri keszeget és halivadékot és lazacikrát mártogattam szójaszósszal elkevert nyers tojássárgájába, tengeri istennek való ebédet, ami aztán végképp nem voltam, majd még egyszer utoljára belegyalogoltam a késő délután hideg ragyogásába. A tengerszoroson túl már látszottak Kjúsú mályvaszínű hegyei, északnyugatra a Futago-tűzhányó leőrölt zápfogai, délnyugatra a Szobo-hegy alja.

Sikoku tűhegynyire szűkült, a szélerőművek gyászos lüktetésében kanyarogtam az óceán és a tenger között, elnézték, ahogy mások házaiba lopakodom és mások istenei közt alszom. Bántam most már minden elkapkodott lépést, minden kanyart, ami közelebb vitt a Szada-foki világítótoronyhoz, ki az erdőből és bele a vonító szélbe, ki a sziklákra a tajtékzó hullámok fölé, és levethettem volna a hátizsákom és átúszhattam volna Óitába, gyárainak fénye a Hójo-szoros tintafekete vizén pislákolt, és Alan Booth utolsó, rég elfakult lábnyomaira gondoltam:

Tíz perccel azelőtt, hogy elértem volna a világítótornyot, egyben utam legvégét, szembejött egy öregember zsákkal a hátán. Rámvigyorgott, amikor közel ért, és ahogy elment mellettem, benyúlt a zsákjába és kezembe nyomott egy jégkrémet.

– Ez meg mi? – hüledeztem.

– Édesség – mondta.

És ment tovább vigyorogva, én meg csak álltam az út közepén és nevettem. Ennyi erővel akár egy sört is adhatott volna. Bizonyára a hét szerencseisten egyike volt, és ott volt zsákjában az egész világ.

Tizenháromezer-harmincnégy nappal később, két órával azelőtt, hogy elértem volna a világítótornyot, egyben utam legvégét, szembejött egy öregasszony, robogójának kosarában egy zsák naranccsal. Lelassított, amikor közel ért, és ahogy elment mellettem, benyúlt a kosarába és kezembe nyomott két narancsot. Még hüledezni sem volt időm.

– Dekopon – mondta. – A legédesebb narancs. Egye meg őket!

És robogott tovább, én meg csak álltam az út közepén és zokogtam, szótlanul a boldogságtól, aztán elővettem a dzsekim zsebébe dugott sört, és felnyitottam.

Vége

---

A fordító és ½ szerző hosszú utószava

Alan Booth angol íróról akkor hallottam először, amikor 2015 januárjában színes kambodzsai bélyegekkel teleragasztott borítékot találtam postaládámban. Plankó Gergő küldte a phnompeni főpostáról, egy kiolvasott könyv volt benne, Alan Booth-tól a The Roads to Sata; ami, mint kiderült, egy háromezer-háromszáz kilométeres gyalogútról szól Japán szárazföldjének északi és déli vége között. Plankó a kevés ember egyike volt, akinek említettem, hogy ekkoriban én is hosszabb gyalogútra készültem: a Gellért-hegytől (ahol a postaláda volt) kívántam elsétálni a Gongga-hegyig (Nyugat-Szecsuán, Kína). Akkori képzelőerőmön és felkészültségemen ez az expedíció jelentősen túltett, egyebek mellett végül apámnak sem tudtam válaszolni, aki, miután felvázoltam neki a tervezett útvonalat, eltűnődött azon, hogy Afganisztán közepén mennyire van télen hideg.²³

Ekkor még nem sejthettem, hogy mind a hosszú gyalogutak veszedelmes bűvölete, mind Alan Booth munkássága tíz évvel később is velem lesznek. A Gongga-hegyig ugyan nem gyalogoltam el, de a következő két évben rövidebb-hosszabb sétákat tettem Magyarországon, Szerbiában, Horvátországban, Japánban, Iránban és Iraki Kurdisztánban. Öcsém, Orosz Gábor, ekkoriban Kagosimában élt, Japán déli csücskében, és amikor 2017 tavaszán családosan meglátogattuk, én elmenőben nem a repülőtérre taxiztam ki, hanem elindultam hátizsákommal a Szata-fok, a japán szárazföld legdélebbi szirtfoka felé, ahol Alan Booth könyve véget ér.

Ködös elképzeléseim voltak arról, hogy mit csinálok. Eleinte nagyjából Booth útján akartam haladni, csak az ellenkező irányban, aztán különféle dolgok letérítettek róla, és végül másfelé mentem, bár Japán keskeny, hosszúkás alakjából adódóan hellyel-közzel azért arrafelé. Amikor július végén, három hónap gyaloglás után, elértem Hokkaidót, Japán legészakibb nagy szigetét, Gábor is csatlakozott, és együtt keltünk át a szigeten Nemuróig, ahonnét már átlátni Oroszországba, a Kamcsatkáig érő Kuril-szigetek délnyugati végére.

Hokkaidón találkoztunk egy amerikai fickóval, John Eberttel, aki hozzám és Booth-hoz hasonlóan szintén Japánt gyalogolta épp át. Velem ellentétben azonban hajszál- és napra pontosan Booth útvonalát követte, negyven évvel a The Roads to Sata története után. Eberttől azt is megtudtuk, hogy Booth egykori szerkesztője és legjobb barátja, Timothy Harris, a mai napig Japánban él. Miután visszaindultunk Nemuróból a civilizációba, felkerestem Tokióban.

Harrist még a sindzsukui főpályaudvar körüli utcák forgatagában sem volt nehéz megtalálni, és miután néhány sikátoron végigkanyarogva kikötöttünk egy kocsmában és rendeltünk néhány sört, megkérdeztem tőle, ami négyezer-egyszáz kilométeres gyalogutam alatt nem egyszer eszembe jutott: miért nem gyalogolt át Booth az ország négy nagy szigete közül a legkisebben, Sikokun is? A nagyjából Szlovénia méretű sziget átkelése saját utam tizennyolc hetéből mindössze kettőt tett ki, de talán a két legérdekesebbet, és rendkívül koncentráltan mutatta meg az ország magasságait és mélységeit, mindent, ami megkapó benne, és mindent, ami hátborzongató.

A kérdés részben megválaszolja magát: ha el akarunk jutni Japán északi végéből a délibe, választanunk kell, hogy Csúgokun (Nyugat-Honsún) vagy Sikokun megyünk végig, és Booth egyszerűen Sikokut választotta. A valóság azonban ennél sokkal érdekesebbnek bizonyult. Harris megerősítette, amit hokkaidói találkozásunkkor Ebert is felvetett: hogy bár háromezer-háromszáz kilométert gyalogolt Japánon át, Booth mintha nem különösebben szeretett volna gyalogolni – és ahogyan azt minden térkép azonnal megmondja, Japán két vége között a legrövidebb út nem Sikokun, hanem Csúgokun át vezet.

Hétköznapi emberekkel szeretett találkozni, mondta Harris, a gyaloglás fizikai aktusáért nem volt oda, egyszerűen eszköz volt ahhoz, hogy minél több és többféle embert ismerjen meg – kocsmákban, fogadókban, vendéglőkben, ünnepségeken, utak szélén. És egyébként járt Sikokun, mondta. Merre, kérdeztem. Keresztülment a hegyeken keletről nyugatra, mondta, nagyjából arra, mint te.

Sikoku egyébként pont az a része Japánnak, amelyhez leginkább társul a hosszútávú gyaloglás, bár egészen más okból: a szigeten vezet körbe mintegy 1400 kilométer hosszan a sikokui buddhista zarándokút. De Booth és én nem erre mentünk, hanem egyenesen keresztbe a sziget hegyes-völgyes, alig lakott közepén. És amikor Harris megmutatta a térképen, hogy merre ment, rájöttem, hogy akkor jártam leginkább Booth nyomában, amikor azt gondoltam, hogy a legkevésbé teszem ezt.

Booth ekkor már 24 éve halott volt. A The Roads to Sata volt az egyetlen, még életében megjelent könyve, másodikat, a Looking For the Lostot, már Harris szerkesztette és adatta ki. Találkozásunkkor épp azon dolgozott, hogy kiadót találjon a Booth összegyűjtött esszéit, cikkeit és kritikáit tartalmazó antológiának, és hosszú évek munkája után a könyv végre célegyenesben volt. Ez lett Booth harmadik, egyben utolsó könyve, This Great Stage of Fools címen a következő év nyarán, 2018-ban jelent meg. Azonnal rendeltem is egy példányt, a végére lapoztam, és elolvastam, mit írt Booth sikokui útjáról, a Roads Out of Time című útinaplójában. Az előszót Harris írta hozzá:

Néhány nyárral azután, hogy Alan átgyalogolt Japán négy nagy szigete közül hármon, Hokkaidó legészakibb szirtfokánál indulva, Honsún áthaladva, majd Kjúsú legdélebbi szirtfokáig gyalogolva – erről a mintegy háromezer-háromszáz kilométeres útról szól The Roads to Sata című könyve –, megkereste őt a Winds, a Japan Airlines fedélzeti magazinja, hogy járjon útja végére, és gyalogoljon át Sikokun is, Japán négy nagy szigete közül a legkisebben. Úgy döntött, hogy a sziget leghosszabb tengelyében, keletről nyugatra fog tartani, ami egy ötszáz kilométeres gyalogút. Időben persze a töredéke volt ez hosszú útjának – négy hónap helyett csak tizennyolc nap – de napról napra legalább olyan nehéz, mert Alan nem a partvidéken ment, hanem a sziget belsejének hegyein és völgyein át – Japán talán leginkább félreeső és embert próbáló vidékén. Az itt következő beszámoló jegyzetei és útinaplója nyomán készült²⁴.

Booth tényleg nagyjából arra ment, amerre én, és az is gyorsan kiderült, hogy a vidéki Sikoku hátborzongató elhagyatottsága nem 2017-ben kezdődött; a sziget belseje már Booth 1983-as útján is világvégi, félig kihalt táj volt.

Delejezőnek találtam az egészet, és valamiért azt éreztem, hogy vissza kell mennem ide, de most pontosan Booth útját követve, ugyanabban az irányban (eredetileg én nyugatról keletre mentem, ő keletről nyugatra) – viszont azzal a csavarral, hogy eredeti útjainkkal ellentétben, melyek májusban voltak, most télen. Sikoku ugyan messziről nézve meleg, szubtrópusi vidék, Japánban leginkább az itt termesztett, ezerféle citrusfajtáról ismert, és lakóinak nagy része is ezen a meleg tengerparton él, de a sziget belseje végeláthatatlan hegyvidék, a legmagasabb csúcsok közel 2000 méter magasak, és itt már kemény tél van, hó és fagy. Arra voltam kíváncsi, hogy milyen ez a vidék Booth útja után harminchat évvel olyankor, amikor a májusi természet szépsége és barátságossága távoli emlék csupán.

Az első gondolatom az volt, hogy eladom ezt az ötletet egy amerikai magazinnak vagy weboldalnak, de aztán sokkal érdekesebbnek tűnt megcsinálni az egészet egyedül, de életemben először papíron. Összeraktam rá egy kickstartert (papírra dolgozni nagyságrendekkel drágább és bonyolultabb, mint blogolni, ami az én származásom és anyanyelvem), össze is jött a kitűzött tizenegyezer dollár, majd 2019 január közepén elmentem Japánba. Január 24-én indultam el a Gyékényföld-foktól, Sikoku legkeletibb szirtfokától, tizenháromezer-harmincöt nappal azután, hogy 1983. május 18-án Booth elindult ugyaninnen.

Vele ellentétben nem egyedül indultam. 2018 november végén ismertem meg Simonyi Gyulát, aki egy szemérmetlenül kíváncsi ember, és felvetette, hogy mit szólnék, ha csatlakozna néhány napra. Én legalább ennyire szemérmetlenül kíváncsi vagyok, és az ilyen felvetésekre gondolkodás nélkül igent mondok, annak elég biztos tudatában, hogy az ilyesmit szinte senki nem gondolja komolyan, ha pedig esetleg mégis, akkor valami érdekes lesz belőle. Természetesen nem tűnt valószínűnek, hogy egy ember, akivel életemben egyszer találkoztam, egy általam mondott napon megjelenik majd egy hátizsákkal Tokusimaváros főpályaudvarán, és elindul velem gyalog hóban-fagyban. Simonyit azonban alulbecsültem. A megbeszélt napon vonatra ült Tokióban, este megjelent, sapka, sál, drón, hálózsák, majd hét napon át együtt gyalogoltunk, január 30-ig. Utána egyedül mentem tovább, február 8-án este értem el a Szada-fokot, Sikoku legnyugatibb szirtfokát, tizenháromezer-harmincnégy nappal Alan Booth után, aki 1983. június 3-án ért ugyanide.

Márciusban utaztam vissza Európába, a következő hónapokban írtam meg – Hamburgban, Tbilisziben és Budapesten – a The Wilds of Shikokut, mely végül 2019 augusztus végén jelent meg. A könyvet szeptemberben mutattam be Budapesten, a Zhao Zhou teaboltban, majd novemberben Tokióban, a Good Heavens kocsmában, utóbbi bemutatóhoz a könyv két szerkesztője, Timothy Harris és Selmeczi Nóra is csatlakoztak.

Azt hittem, ennyi volt. Épp elég kaland ez egy pamfletnek álcázott, nyúlfarknyi zsebkönyvhöz. De egy évvel később, 2020 tavaszán, Patrick Foss, egy Tokióban élő amerikai író, publikált egy esszét²⁵ Booth második könyvéről, a sokszor félreértett Looking for the Lostról, amely így kezdődik:

Könyvében Booth Japán múltjáról és jelenéről elmélkedik, miközben végiggyalogol az Aomori-béli Cugaru-félszigeten, fel- és le Kelet-Kjúsú hegyein, valamint egyebek közt a Nagara-folyó partján Aicsiben, Gifuban és Tojamában, követve Dazai Oszamu, Szaigó Takamori és a Heike (másik nevén Taira) klán valós vagy képzelt lábnyomait. Ezzel egy nagyon régi hagyományt folytatott. Az úti elbeszélések régóta a japán irodalom állandó elemei, és az évszázadok során a bevett gyakorlat az lett, hogy a szerző az elődeinek útját járja végig (szóban, ha nem is mindig tettekben), látva azt, amit ők láttak, elmélkedve azon, ami megmaradt, és amit elnyelt a történelem. Jellemzően – ahogyan a leghíresebb japán útibeszámolóban, Macuo Basó Észak ösvényeinében is – ez rengeteg gyaloglással járt, mindazon észlelési lehetőségekkel, nehézségekkel és önmegismerési alkalmakkal együtt, amelyek a gyaloglás velejárói.

Majd még egy évvel később, 2021 késő őszén, Vonnák Diána antropológus-író felvetette, hogy gondolkoztam-e valaha azon, hogy lefordítsam a Shikokut magyarra. Mondtam neki, hogy nem, de aztán felvetéséből és Foss esszéjéből összeállt egy kép: mi lenne, ha kettőnk sikokui útibeszámolóját egyben fordítanám le magyarra – explicitté téve a két gyalogút helyét a japán irodalom hagyományaiban, egyben bemutatva Alan Booth munkásságának egy morzsáját a magyar olvasónak. Nagyon sok más dolgom volt ekkoriban, például még egyszer végiggyalogoltam Japánt, de végül 2024 nyarán nekikezdtem és innen-onnan elcsent napokban-hetekben a következő évben be is bejeztem.

Most viszont már tényleg vége van. That’s all, folks.

A japán helynevek átírásáról

„Megemlítem még: arab, japán, kínai és perzsa személy- és helynevek átírása európai nyelvekre megoldhatatlan problémákat vet fel, és véget nem érő vitákra ad alkalmat. Így magyarban is.” – írja Faludy György Test és lélek című világirodalmi versantológiájának előszavában, de kivételesen nincs teljesen igaza: a japán nyelv hangjai szinte tökéletesen megegyeznek a magyaréval, triviális feladat átírni őket. Egyedül Tokió, Oszaka és Kiotó neveivel tettem kivételt, melyek általánosan használt magyar átírásai eltérnek a japán hangalaktól (az eredetiből átírva Tókjó, Ószaka és Kjóto lennének).

A könyvben ennél egy kicsit továbbmentem. A továbbmenés magyarázatához vissza kell menni az időben 2019-be, amikor egy napfényes őszi napon a Kiotótól (Kjóto!) északra található Kacura-folyó partján sétáltam Nagy Attila Károly barátom nagyobbik lányával, Alízzal, és a japán írásjegyekről beszélgettünk. Lizit ekkoriban nagyon érdekelték ezek, jó néhányat ismert is már közülük, ezeket próbáltuk megkeresni a környék falvainak tábláin; én pedig megragadtam az alkalmat, hogy bemutassam neki a japán helynevek sokszor bájos egyszerűségét.

Remek példának éreztem a 野山 nevű falvacskát, mutattam is Lizinek, hogy nézd, a 野 az a mező, a 山 az a hegy, hát nem bájosan egyszerű, majd egymásra néztünk, és elkezdtünk nevetni, hogy…dehát Magyarországon is van Mezőhegyes. Nekem pedig eszembe jutott, hogy néhány hónappal korábban legalább ennyire jót nevettem Selmeczi Nórával, amikor a szöveget szerkesztve ahhoz a részhez értünk, ahol a 小川川 nevű patak szerepel, ami szó szerint annyit jelent, hogy Kispatak-patak, és a nevetgélés végén arra jutottunk, hogy ha ennek a könyvnek lesz valaha magyar kiadása, akkor ennek így kell szerepelnie benne.

Így is lett. Persze nem álltam meg a Kispatak-pataknál, a két könyvben szereplő számos helynevet végignéztem ezzel a szemmel: megvan-e bennük ez a fajta névképzés, mert ha igen, akkor magyar nevük lesz. Nem minden névvel működik, vannak olyanok, melyekben az írásjegyek csak hangalakjuk miatt szerepelnek, jelentésük nem érdekes, ezeket hagytam japánul, ahogyan a japánul egyszerűen jól hangzó neveket is, és nem nyúltam az olyan széles körben ismert helynevekhez sem, mint Japán nagyvárosai vagy nagy szigetei²⁶. De a valószínűleg Japánban is csak a helyiek által ismert csermelyekre, falvacskákra, szirtfokokra, zúgókra és hágókra szabad prédaként tekintettem.

Amennyiben a kedves olvasó szeretné megkeresni ezeket a helyeket egy épeszű térképen, az alábbi táblázatban a könyvben szereplő összes helynevet megtalálja, japánul, angolul és magyarul, előfordulásuk sorrendjében.

Köszönettel

Reménytelen kísérlet lenne megpróbálni felsorolni azt a számtalan embert, akik nélkül ez a projekt nem jöhetett volna létre. Sokan közülük szerepelnek a The Wilds of Shikoku hátoldalán, még többjüket felsoroltam a sikokui gyalogutamból született munkáimat összefoglaló oldal alján. Itt most csak azokat említem meg, akik kifejezetten a magyar fordítás létrejöttében segédkeztek.

Timothy Harris, aki mindkét angol eredetit szerkesztette, számos helyen segített Booth írását pontosabban megérteni, visszaemlékezései vidám lábjegyzetekkel gazdagították a szöveget, és ő volt az, aki – az angol eredetiket összeolvasva – megerősített abban, hogy a két írás működik ebben a formában együtt. („It’s a bit like renga.”)

Su-chzeng Ong és Mirai Booth-Ong, Alan Booth felesége és lánya, egyben jogtulajdonosai, hozzájárultak ahhoz, hogy Booth írásának fordítása szabadon megjelenhessen itt.

Don McNurlan számos apró részletet pontosított Booth útjáról, amit 2025 májusában – autóval – maga is végigjárt. Ő küldte a lábjegyzetekben található fotókat is.

Stuart Varnam-Atkin csodálatos, korábban soha nem publikált fotókat küldött az 1980-as évek Tokiójában randalírozó Alan Booth-ról és Timothy Harrisről. Itt van még egy:

Kállay Natália, Szász Péter és Szatmári Péter végigolvasták megjelenés előtt a fordítást, észrevételeik számtalan helyen tették azt reményeim szerint jobbá. Minden megmaradt hiba és bénázás természetesen az én saram.

A fordítás részben a szapporói Tenjinyama Art Studio-ban töltött, három hónapos művészeti rezidencia alatt készült.

Ahogy mindig, most is köszönöm feleségemnek, Kállay Natáliának, hogy elviselte ezt az egész bolondságot.

Utolsó frissítés: 2025. július 30.

---

1. Az 1869-ben alapított Jaszukuni-szentélyben közel 2,5 millió Japánért elesett ember lelke nyugszik, köztük mintegy ezer elítélt háborús bűnösé. A szentély olyankor szokott a nemzetközi hírekben szerepelni, amikor valamely japán állami vezető ellátogat ide, kiszámítható felháborodást okozva ezzel Kínában és Koreában, ahol a japán hadsereg hasonló dolgokat művelt az 1930–40-es években, mint ugyanekkor a német hadsereg Európában. Az viszont teljesen normális dolog, ha egy hétköznapi japán ember keresi fel a szentélyt, különösen ha egy háborúban meghalt családtagjának lelke nyugszik itt.↩︎

2. A háború után Hirohito japán császárt nem állították hadbíróság elé, viszont Douglas MacArthur amerikai tábornok, a Japánt megszálló szövetséges hatalmak legfőbb parancsnoka kérésére 1946. január 1-én lemondott isteni származásáról. A nő gesztusa nem az elkeseredés, hanem elsősorban a császár iránti tisztelet jele, akit hagyományosan a Japánt teremtő Amateraszu napisten egyenes ági leszármazottjának tekintettek.↩︎

3. Az Argentína és az Egyesült Királyság közti rövid, de annál véresebb háború Booth gyalogútja előtt nem egészen egy évvel, 1982. június 14-én ért véget.↩︎

4. Japánban a frissen meghúzott ágyásokra átlátszó fóliát feszítenek, ennek lyukaiba dugdossák a kiszáradástól és a madaraktól megóvandó palántákat.↩︎

5. 2025 május végén, miközben ezen a fordításon dolgoztam, Don McNurlan, egy évtizedek óta Japánban élő, nyugalmazott amerikai katona, szintén végigjárta Booth sikokui útját. McNurlan velem ellentétben Booth szálláshelyei közül is felkeresett néhányat, így derült ki, hogy a fogadó evőpálcikáinak papírjára a mai napig rá van nyomtatva a dal szövege:
   
   ↩︎

6. A hagyományos japán fogadókban az a szokás, hogy érkezés után a vendég átöltözik a fogadótól kapott jukatába, könnyű vászonköntösbe, amikor pedig kimegy sétálni, akkor nem a saját cipőjébe bújik vissza, hanem egy geta nevű fapapucsba, ami úgy néz ki, mint egy kis sámli, és lassan, csattogva lehet benne járni.↩︎

7. A város neve 大阪, a teniszezőé 大坂, mindkettő „nagy lejtőt” jelent és ószakának olvasandó. A középkorban még a város nevét is úgy írták, mint a teniszezőét (大坂), később lett csak benne a lejtő írásjegye 坂 helyett 阪. A város nevének magyar átírása – Oszaka – nem követi pontosan a japán hangalakot, ha követné, az is Ószaka lenne, mint a teniszező neve.↩︎

8. Az eredeti szövegben Booth sake néven hivatkozik ezekre az italokra. A magyar átírásban szaké (酒) szó egyszerűen alkoholt jelent, attól függően, hol járunk, többféle italra is vonatkozhat. Sikokun egyéb jelző híján rizsbort jelent, ezért a könyvben mindenütt annak fordítottam.↩︎

9. Alan Booth: This Great Stage of Fools (szerkesztette: Timothy Harris). A 2018-ban, a szerző halála után 25 évvel megjelent könyv a sikokui útinapló mellett Booth filmkritikát, népdalokról és fesztiválokról írt cikkeit, valamint rövidebb útibeszámolóit gyűjti össze.↩︎

10. Az interjú 1991-ben, Booth halála előtt két évvel készült, és nem Sikokun, hanem Honsú északkeleti végében vették fel, ahol Booth egy másik könyve, a Looking for the Lost játszódik.↩︎

11. Hat évvel később tudtam meg, miközben ezen a fordításon dolgoztam, hogy mégsem volt igazunk: Booth is erre ment. Útvonalát az egyik korábbi jegyzetben említett Don McNurlannel fejtettük végül meg, miután végignéztünk rengeteg régi térképet és fotót.↩︎

12. A karé (カレー) az indiai konyhából került brit közvetítéssel Japánba, de mára semmi köze nincs az indiai vagy pakisztáni currykhez. Leggyakoribb formájában főtt rizsen tálalt, édes zöldséges szószban főtt marha- vagy disznóhús. Az ország egyik legnépszerűbb, mindenütt kapható étele.↩︎

13. Ez a fejezet 1983. május 20-án játszódik, az 1946. december 5-én született Booth ekkor harminchat éves. Harmincnyolc éves akkor volt, amikor írása 1985 februárjában megjelent a Winds-ben, a Japan Airlines fedélzeti magazinjában. Booth nemcsak itt, hanem egy későbbi fejezetben is harmincnyolcként hivatkozik életkorára, úgyhogy megkérdeztem erről 2025-ben Timothy Harris-t, aki ezt írta:
    
    

    Alan képtelen dátummemóriával rendelkezett, fel tudta sorolni például az összes popsláger nevét és évét úgy 1960-tól kezdve. Gyanítom, hogy azért írta itt, hogy harmincnyolc éves, mert azt akarta, hogy írása frissebbnek tűnjön, mint valójában volt; bár nem tudom, miért feltételezte, hogy találomra kiválasztott utasok egy repülőgépen tudni fogják, hogy mikor született, és írását emiatt lejárt lemeznek gondolják majd. Bizonyára valami ostoba szerkesztő írta át.

    ↩︎

14. Japánban két medvefaj él, földrajzilag egymástól teljesen elkülönülve. Ogava úr a Honsún és Sikokun élő örvös medvére (Ursus thibetanus japonicus) vadászott, melynek japán neve – cuki no vaguma ツキノワグマ, szó szerint „holdfoltos japán medve” – még egyértelműbben utal az állat jellegzetes, holdsarló alakú mellkasfoltjára.↩︎

15. Az 1914-ben írt brit katonai induló a Híd a Kwai folyón című, a második világháborús japán hadsereget nem feltétlenül pozitív fényben bemutató filmből fütyörészve lehet ismerős. A második világháború utáni Londonban felnőtt Booth minden bizonnyal jól ismerte az induló második világháborús változatát is, mely a náci Németország vezetőinek heréiről szól:
    
    Hitlernek csak egy töke van,
    Göringnek kettő, nem túl nagy,
    Himmler is kábé ilyen,
    De szegény Göbbelsnek egy se jutott.↩︎

16. Timothy Harris 2025-ben tett visszaemlékezése néhai barátja madármegfigyelő-képességéről:
    
    

    Úgy sejtem, hogy ez csak valami madár volt a fák között. Alan nem volt igazán képben a természettel. Egyszer felhívott és közölte, hogy meg akarja tudni a nevét egy fának, amit valahol északon látott. – Na és hogy nézett ki? – kérdeztem. – Hát, kinőtt a földből, tudod, fent meg olyan bongyor volt. – A japán kakukk (hototogiszu ホトトギス) alkonyatkor és éjjel énekel, én ki nem állhatom az énekét, ami egyfajta buja kuncogás, ezért is kerül elő annyiszor a japán költészetben, ahol titkos légyottokra utal. Nehezen tudom elképzelni, hogy Alan egy ilyen kakukkot hallott volna reggel, ahogy peckesen énekel a fák között.

    ↩︎

17. A japán megyék többségében, így Kócsiban is, van egy azonos nevű város, amely legtöbbször a megyeszékhely. Kócsiváros a megye déli részén, a Csendes-óceán partján van.↩︎

18. Ez az étel a hamburg steak, a modern hamburger őse, amely Németországból került Amerikába, onnan pedig a 19. század második felében Japán első nemzetközi kikötőibe. Magyarországon nem nagyon létezik, Japánban ellenben a mai napig rendkívül népszerű: barna szósszal leöntött sült húspogácsa, amit általában forró vaslapon szolgálnak fel. Japánul hanbaagu ハンバーグ a neve, nem azonos a modern hamburgerével, ami hanbaagaa ハンバーガー.↩︎

19. Karen Carpenter énekes és dobos volt a bátyjával, Richarddal közös zenekarukban, a The Carpenters-ben. Többször jártak Japánban, 1975-ös turnéjuk lemezen is megjelent. Karen 32 éves korában, 1983. február 4-én halt meg, Booth útja előtt három hónappal.↩︎

20. A jegyzetekben többször is említett Don McNurlannak hála, aki részletes leírást talált egy japán oldalon az ásatásról, meg is tekinthetjük a kőkori kavicsot:
    
    
    Ugyanitt a Booth által összefoglalt szakértői egyetértés is elolvasható:
    
    

    A 12 000 évre visszanyúló kilencedik rétegből egy „Istennőkövet” ástak ki, amely egy 4,5 cm hosszú, vékony kloritpala folyami kő, melybe egy meztelen női alakot ábrázoló vonal van vésve. Az alakról úgy gondolják, hogy haja arcáról mindkét vállára lelóg, U-alakú mellei vannak, és alul ágyékkötőt visel. Mivel a nőknek megvan az a titokzatos tulajdonságuk, hogy gyermekeket fogannak és szülnek, feltételezik, hogy ezt a követ állatok szaporodásáért, jó csonthéjastermésért és biztonságos szülésért való imádkozásra használták.

    ↩︎

21. Az utca neve (八日市) „nyolcadikai piacot” jelent. A régi japán városokban a kereskedők és mesteremberek különböző utcákban tartottak havonta piaci napokat, az országban számos utca, negyed és kisváros neve őrzi ezeket.↩︎

22. A garjú 臥龍 (nyugvó sárkány) kifejezés a kelet-ázsiai kultúrkörben Zsugé Liáng 諸葛亮 kínai államférfi (181–234) becenevére utal: a rejtőzködő bölcsre, aki a megfelelő pillanatban fedi fel erejét és tudását.↩︎

23. A kérdésre a legjobb választ egy másik gyalogútról szóló könyvben, Rory Stewart The Places In Betweenjében lehet elolvasni.↩︎

24. Ez az utolsó mondat nagyon messzire vezetett. Ahogyan a kedves olvasó föntebb láthatta, Booth beszámolója egy 70–80 ezer karakter hosszú írás, mely leginkább egy amerikai magazincikk terjedelmével és komplexitásával egyenlő. Bizonyára nem én vagyok az egyetlen, aki soha nem olvasott még ehhez hasonlót egy fedélzeti magazinban, két bombajó nyári csobbanás között. Megkérdeztem erről 2025-ben Harrist, aki ezt írta:
    
    

    Úgy emlékszem, itt a Windsben megjelent bevezetőt idéztem szó szerint. Annyit jelent, hogy Alan jegyzetelt az út során és vezetett egy naplót, és írását ezen jegyzetek és útinapló alapján írta meg. Nem kellett volna úgy írnom, hogy „nyomán készült”.

    
    Azt is hozzátette, hogy bár nincs előtte a nyomtatott magazin, emlékei szerint ez pontosan ebben a formában jelent meg eredetileg is. A jegyzetekben többször említett Don McNurlannel próbáltunk találni egyet az eredeti magazinból, de kiderült, hogy ez nem könnyű vállalkozás: a japán levéltárak csak későbbi évfolyamoktól tartják a Windst, és bár néha megjelenik egy-egy példány az eBay-en, több száz dollárokért kel el. Harris azt mondta, hogy talán van valahol egy példány a padlásán, és az is lehet, hogy Su-chzeng Ongnak, Booth feleségének is van egy, aki a mai napig őriz úgy 40 doboznyit néhai férje feljegyzéseiből. Ha meglesz, be fogom szkennelni és kiposztolom ide.↩︎

25. Patrick Foss: The ‘Ghost Roads’ of Alan Booth: Walking into the Unknown in Looking for the Lost (Electronic Journal of Contemporary Japanese Studies, Volume 20, Issue 1)↩︎

26. Megjegyzem: ezzel nincs mindenki így. Miközben a fordítás befejezésén dolgoztam, David Hinton amerikai költő és versfordító Awakened Cosmos című Tu Fu-fordításkötetét olvastam, melyben a nyolcadik századi, polgárháború dúlta Kína térképén a kedves, összezavarodott, olvasó hosszú sétát tehet Örökbékéből – azaz Csanganból, a mai Hszianból – Oltár-egész irányába, ami nagyjából ott van, ahol a Gongga-hegy, ahová egyszer el akartam gyalogolni.↩︎